Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

112 Egy szó mint száz, Komorral elvétettük Orzsit. A feleségem elsiratta, én is megsajnáltam, mert nagyon hűséges volt. De azért örü tem, mikor a vadőröm házatáját csinosan rendben találtam attól fogva. Most már, ha dolgom akadt ezen a környéken, betértem néha a „szelesvölgyi" kunyhóba, meghallgattam régi cselédem kívánságát, kitataroztattam a házat, építtettem nekik, a mi nagyon zükséges volt. Kedveztem, a hogy tőlem tellett. Ebbó'l pedig baj lett. Még elmondani is szégyenlem én azt. Kiég a szemem, ha róla beszélek. Hogy én, a kinek olyan hűséges, szép, jó feleségem volt, ne tiszta és egyenes okokból tettem volna be valaha ide a lábamat! . . . Lám, pedig az az ostoba Komor ilyesmit hitt rólam. Nehéz körülmények közt tudtam én azt meg egyszer. De mielőtt megtudtam volna, már nagy változást kellett látnom híres vadőrömön. Neki adta magát az italnak s úgy bújta a sűrűségeket, vérben forgó szemmel, mint a dühös bölény. A hány kerülőm volt, mindet elmarta, minddel összeveszett, még Gerő Antinak se hagyott békét. A maga dolgát meg napról-napra jobban hanyagolta. Alig fél esztendő alatt hírehamva se volt benne a régi jó vadőrnek; a megveszni készülő sunyi csikasz jutott eszembe róla, a hányszor megláttam. Mit néz rám olyan vadul, olyan szemtelenül ? El nem képzelhettem. Ha szóltam hozzá, fujt néha, mint a vadkan. Még a fogát is csattog-