Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

98 mindig gyöngébbel, rosszabbal, a mit mi nem is veszünk észre a perczek és órák folyamán; de egyszer csak megrettenve látjuk, hogy másokká lettünk, mint a kik voltunk. Másokká: mindenben. Tökéletlenebbé, fáradtabbá, öregebbé. Még az agyveló'nk sem a régi; de még az sem, a mi az agyvelőnk termése: a gondolat, a felfogás, az ítélet, a szándék. Pedig mi azt hiszszük, hogy tökéletesedtünk, minthogy okosabbak lettünk. De vájjon a fiatal évek édes szeleburdisága nem olyan gyönyörűség=e, a mit éppen a túlságos okosság nem pótolhat? vájjon a rajongások, epedések, ábrándok és reménykedések mámoros időszakáért kárpótlás-e az, hogy egyszer csak erre a meggyőződésre jutunk: „rajongni, epedni, nincs miért; az ábránd ostobaság; a reménység czéltalan !" Ó, ne bántsátok a fiatalságot, a melynek a hóbortos lázai teszik az élet legszebb részét. A virág mégis csak eszményibb, mint a gyümölcs ; és ugyan mi van tele virággal, ha nem a fiatalság?! Mit ér minden, ha a végső beteljesülés úgy elkövetkezett, hogy az utólsó ok is megszűnt valami olyan reményre, a mi édes várakozást jelent?! A szerelem maga sem végső czél, csak eszköze és útja a további czéloknak. A legboldogabb házaspárt is még boldogabbá teszi a bölcső. És a szülők reménykedése folyton tart az unokákig s azok boldogulásáig; a míg az életök tart.