Bársony István: Víg világ, Mulattató történetek, kalandok, adomák a vadász-, erdész- és gazdaéletből, a falu és a puszta világából / illusztrálta Garai Ákos és Neogrády Antal. Budapest, Athenaeum, [1897]. / Sz.Zs. 1404

4. Borbolya vadkan-lesen

BORBOLYA VADKAN-LESEN ff— 21 Már jó idő óta elérték a lábas erdőt, s csöndesen mentek a gyepes legelön, a mely a vágás alá nyúlt. Most már hallgatni kellett; Csesztelnák piszszegett s a szájára tette mutató ujját. Egyszer megállott és suttogva így szólt: — Te Porpoja, jól megnízd magadnak, hol állítani foglak; nehogy rám lüjed vagy Írnokra, kik jobbra-balra tetüled leszünk száz lipisre, vagy akar kétszázra. Kant maustodt lüjed, vagy jaj fejednek, mondom. A bokros erdei legelő szélén lábujjhegyen folytatták tovább az utat. Már látszott a vágás fekete vonala, ott, bent a sűrűségben róka ugatta meg a holdat, a harmatos gyepen pedig egy-két szentjánosbogár fénylett. Csesztelnák egy kiszögellő sarkon megállította az írnokot s aztán vitte magával Borbolyát tovább. Lement vele egy völgykatlanba, egészen a bozót széléhez, a melynek a mélyéből halk csobogása hallatszott fel egy kis csermelynek. — Meg ne moczczansz, meg ne mukkansz! súgta és azzal ö maga tovább ment. Nemsokára eltűnt. Az erdő éji csöndje nehezedett az egész környékre. Csupán a tücskök szóltak, meg néha egy lángbagoly sírt fel a farkasvölgy nagy odvas fái közt. A hold szépen sütött s remegve úszott végig az égen; ha egy-egy bárányfelhő akadt útjába, azt megezüstözte, úgy bocsátotta tovább bizonytalan pályafutására. Mintha az egész világ szunynyadt volna, olyan békességes volt itt a magány. Meszsziről látszott valami pásztortűz, olyan volt, mintha egy csillag bukott volna le a földre s ott fénylenék tovább. Se állat, se ember sehol, a kit látni lehet. Majdnem jól érezte már magát Borbolya. Iszen liz óra felé jár s még egyre olyan határtalanul mozdulatlan minden. Jó volna itten lefeküdni s hencseregni a fűben, ha nem lenne olyan harmatos. A harmat beeste már az alsó bokrokat is, kissé hús volt az idő; a könynyű nyári kabátban nem csuda, ha végig borzongott a kántor háta a szellőjárta erdő szélén. Ohó! Mi volt ez? Bent, a csermely szükecske medre körül, valami mozog, csörtetve közeledik.