Bársony István: Víg világ, Mulattató történetek, kalandok, adomák a vadász-, erdész- és gazdaéletből, a falu és a puszta világából / illusztrálta Garai Ákos és Neogrády Antal. Budapest, Athenaeum, [1897]. / Sz.Zs. 1404

2. Jó barátok

4F JÓ BARÁTOK Csakhogy Bandi ilyenkor már nem elégedett meg a puszta géssel. Addig döfölte, harapdálta a kántort, amig a kalapjába nem számára egy porczió italt. Bandi nagy élvezettel szürcsölte fel, s a szeszecske elfogyott, nyiffant egyet s kirúgott utána. Gyönyörűen el voltak készülve mindaketten. Ha ezt a kántorné aszszony látta volná! . . . A zöld színnek még talán sohasem volt ilyen felséges egybeolvadása az érettebb színekkel. Valami nagyszerű tarkaság ömlött el a tájon, a felhők buján ölelték mezítelen keblükre a napot, amelyből magaszLosan áradt szét a világon a menyországi láng. A két elnyomott, egymásra utalt lényt mélyen meghatotta a természet csudaszépsége; a csacsi az almafa kevés árnyékot adó lombjaira veté bágyadt szemét, Borbolya pedig könyezve ölelte meg örömeinek s bánatainak ezt a négylábú részesét. Még sohasem érezte anynyira a szükségét, mint most, hogy szivét egy jóbarát előtt egészen megnyissa; de az is igaz, hogy még egyszer sem nyakalt a lopóból olyan fenntartás nélkül való őszinteséggel, mint ezen a gohért érlelő öszi délután. Világosan hallotta, mikor egy húros, amely éppen le akart szállni az almafára, riadozva szólt a társainak: »nini, egy részeg ember!« Káromkodni akart, de egy vörösszárnyú rókapillangó a torzonborz bajusza közé akadt s ott vergődött pár másodperczig. Borbolya azt hitte, hogy apró tündérujjak czirógatják s mosolyogva dadogta-hebegte: »110 még! Semmi kétség se lehetett az iránt, hogy a fecsegő húros igazat mondott. Még csak az hiányzott, hogy a felhók egy vén aszszony alakját öltsék magokra. Borbolya a vén aszszonyban a nejére ismert s fogcsikorgatva fenyegette a felhót. - Nem fogok tovább túrni! Most lesz csak haddelhadd! Most lesz, a mi még nem volt! . . . Felcsatolta a csobolyókat a csacsi hátára s nagy nehezen maga is rákapaszkodott a szegény fülesre. Az bizony nem volt bolond, hogy cnynyit czipeljen, inkább meg se mozdult. A kántor leszállt róla s úgy vezette lefelé, botorkálva. A csacsi is botorkált. A csigabiga még akkor is ott őgyelgett az útszélen s ugyancsak csudálkozott, mikor a két pajtás eldűlöngözött mellette. 11 hízeltöltött mikor