Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Kalandos élet

60 arra s megülnek a vén fák tetején. Ä szél lóbálj a a galyat s hintázza vele a mogorva madarakat, amelyek szárnyokat emelgetve igyekeznek, hogy az egyensúlyt megtartsák. Egyikmásik fölemelkedik s lassan ismét leszáll; amint elhelyezkedik, megemelgeti még egypárszor a szárnyát, előre nyújtja a nyakát s hangtalanul, magábafojtva mutatja, mintha károgni akarna. Az egy szürke varjú. Körülötte a feketék szomorúan gubbaszkodnak, tűnődnek, nézelődnek. Uj jé, de nagyot durrant! Ä varjak közt páni riadás, keveredés támad. Kettő is kalimpál lefelé a magasból. — Meny dörgő jár ott! — rémüldözik Hegyesorr. Uczczu bátya, inaljunk !. ., •— Ke fuss, oktondi, vakkantja Vörös, nem minket keres az most. Inkább lopózzunk csöndesecskén oda, megkapjuk a lelőtt varjakat ; ez oszt legalább biztos pecsenye. Megtanulhattad volna már Fecskefogótól, a nagv Sólyom ücscsótöl, hogy ahol lövöldöznek, ott nekünk is akadhat zsákmányunk. En mindig átkeresem este azt a helyet, ahol napközben Meny dörgő vadászik. — Igazad van bátya!... Ezzel is többet tudok. Menjünk! . . . Siessünk! Bátran! Előrel — No csak, menj hát előre. En a nyomodban leszek, ne félj. (Legalább, ha Menyslörgő még itt ácsorogna, a te ködmönödet porolja ki.) Hegyesorr be akarta bizonyitani, hogy; milyen szemfüles és nagy, sebbel-lobbal inalt yé«