Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

"Bús az magyarnak élete"

<1 , V V „Bús az magyarnak ...'!" S mikor odaért, liogy — „élete," — akkor jól ráhúzott a csöndes állatra az ostorával. Ráró elszörnyedt s ragadni kezdett. Hem volt ilyesmihez szokva. De a Boglár erős keze csakhamar megfékezte. Másnap megint ugyanez a jelenet következett. Boglár a réti híd tájékán elkezdte biigM • „bús az magyarnak. . . élete" — puff! — Ráró megint megkapta a magáét s elragadt ész nélkül. Harmadnap már akkor kezdte a nyugt alnnkodást, amikor a nóta első hangját kiüvöltötte Boglár. Az ütést, sem várta, csak ragadta a talyigát. Egy hét múlva, elég volt, ha azt mondta Boglár: „Bús," — Ráró abban a perczben sárkánynyá változott. Lehet gondolni, hogy megszokta ezt hat hét alatt, amikor végre Penczi előkerült. Első szava az volt Boglárhoz: „Gondját viselte-e Rárónak?" — De bizony gondját ám! —Ho, maga derék ember. (Átadott néki száz szivart, megemlékezésképen.) Estefelé aztán indult régi kedves útjára a talyigával. A réti bid táján már minden tanyai épület messze volt, ember arra nem járt, igazi pusztai magány volt ott. Penczi rákezdte: „Búúús . . Abban a perezben majdhogy ki nem esett a talvigából, olyat rántott rajta Ráró és aztán fülét lecsapva, horkolt s vágtatott. Hagy kínnal, Úgy gyei-bajjal tudta megfékezni Penczi; — Ej.