Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Pusztai kóborlás

» Kalßan sikkaiítofíak a cseperedő sás közt; vagy pedig itt-ott megmozdult egy vadrucza-pár, és susogó röpüléssel ereszkedett le az apró tocsogókra. A csöndes pusztai este magányát csak ezek a nyugtalan szerelmesek háborgatták meg. 'A tojó szállt elöl; — válogatta az apró tósággal csillogó sikságon a neki tetsző helyet. A zöldfejű, gyöngyös vállú gácsér vakon ment utána, s ha valamelyik társa odalent a nád közt elhápogta magát, nagyot csavart a nyakán, ugy kíváncsiskodott; de a párját azért el nem hagyta. Az egész messze környéken, a tanyáig, egyetlen egy szomorú, most még csupasz nyárfa volt. Annak a tetején egy ragadozó madár himbálódzott a gyöngéden ringató szellőben. Egy sólyom volt az; egy lesben álló haramia, amely a leggyorsabb sneffet is elfoghatja. A rét szélén, ahol a talajnak egy kis emelkedése volt, hirtelen lobogó fény támadt, aminő nyáron a pásztortűz. Még fenn volt a nap s jól láthattam, hogy a tűz körül nincsen nyáj, csak egy magányos ember guggol ott. Ugyanakkor a. fejem fölött furcsa, zuhogó-mekegő hang szólalt meg, ütemesen, kis szünetek közt ismétlődve. A szellős légi birodalomban egy him sárszalonka járta különös násztánczát. Ugy kellett lenni, hogy nagyon is korai volt az első pásztoróra, amit a párjával átélt az idén, s most már késő lett volna uj hazát keresnie: itt maradt hát. O nagysága, a hosszú csőrii szépség, bizonyosan itt rejtőzik valamelyik zsombikon