Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Schlick és Wrack

20 Elvégre Wrack elment. Megszégyenülve ácsorogtam egy helyben, sokáig. A gaz "közt, a cserje irányában tiint el a kutya. Most én mit csináljak? Tanácstalanul várakoztam. Egyszer csalc jön Wrack, magától, vissza, puska nélkül. Valahova eldugta drága lankaszteremet. Vérszemet kaptam, szörnyű energiával kezdtem parancsolni a kutyának: ,,apport sebén Wrack, apport!" Minden reményem ellenére Wrack hirtelen megfordult, elloholt s néhány perez múlva hozta a puskát, ki tudja, melyik bokorból. De nem adta ide, hanem közönyösen, némi jelével a fitymálásnak, letette eleim vagy húsz lépésnyire. Gyanakodva közeledtem; óvakodtam Wrackot újból megharagítani. Hem is háborgatott, engedte, hogy felvegyem a puskát. Hem képzelitek íiczkók, milyen nagyot lélekzettem, amikor kedves puskám ismét a kezemben volt. Valóságos hálát éreztem Wrack iránt, a helyett, hogy boszankodtam volna. Mert hisz igaz, hogy elvitte a lankasztert, de vissza is hozta szépen. Hanem azért mégis kiábrándultam belőle 6 nem kértem többet a társaságából. Hem nekem való kutya volt ő. Annak a morózus erdésznek beválhatott, mert az tudott vele bánni, de én csak halálra boszankodtam volna, ahányszor kimentem volna vele. Sok idő telt el s az én zálogos emberem nem ielentkezett.