Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

A gonosztevő nyomán

Bruno a kutyák bölcse volt. "Sohasem sietett, mert az egyik hátulsó lábára kissé sánta volt. (Szegény véletlenül belenőtt egyszer egy rókavasba.) Meggondoltan 1 ' -gett gazdája mellett, akitől sohasem vált el, s akinek mindig segítségére tudott lenni. De nemcsak segítségére, hanem mulatságára is. IIa abbanhagyták a „munkát", beszélgettek. A „munka" főképpen járás-kelésből, nyomozásból, mindenek szemmel tartásából, tőrvetésekből, a vadak etetéséből etb. állott. Ha ezzel elkészültek, leheveredtek s akkor Csiperke mindenféle bolond kérdéssel fordult Brúnóhoz. Hogy beszél a róka, Brúnó? (Erre az öreg kutya elkezdett vakogni, rókamódra, ütemesen, vékonyan.) Hogy beszél Brúnó, ha haragszik? (Erre mogorva bufrogással felelt.) hogy szereti Jankó Nánit ? — Náni volt tudni-" illik a Csiperke Jankó felesége. (Erre Brúnó megnyalogatta a vadőr arczát.) Ilyet és még száz effélét produkált Brúnó, ami mind jó volt arra, hogy az idő pompásan teljék vele. Amellett pedig a vén kutya folyvást résen volt, s ha a gazdája nem vett is észre valamit, ő jelt adott neki, figyelmeztette. Nem lármásan, ahogy a parasztkutyák szokták s amivel csak elijeszteni tudnak; hanem csöndesen, hang nélkül, amit sem a közeledő ember, sem a bujkáló vadállat nem vehetett észre, Brúnó, ha valami gyanúsat látott, vagy ilyesmit- szimatolt, csak meglökdöste az orrával Csiperke Jankót. Ahogy ezt cselekedte s a