Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Amíg lápok voltak

78 odakint verődnek össze majd, a terített közös asztalon, az árpatarlók éléstára körül, amire mohón húznak, mihelyt valamelyik szemfüles futár meghozza a hírt, hogy van már árpatarló. Egyelőre a nádas egyik rigyásáról a másikra húz a ruca s kellemes izgalomban tartja a boglya mellé lapult Nimród-fit, annak a kigusztálásával: vájjon közeledik-e annyira, hogy rá lehessen — rá szabadjon ! — lőni. Mert e közt nagy ám a különbség, ámbár tíz rucavadász közül kilenc szereti a kettőt összetéveszteni. Még a felhők közt, de mindenesetre lövésnyi távolságon kívül van a ruca, amikor idelent már dörgedelmes riasztás fogadja. S a szeles lövöldöző röstelkedve csóválja a fejét, hogy : »no lám, ezt megint elhibáztam«. Megjön a szürkület s a lövések dörejét villámlás előzi, mintha a föld krátereiből nyilalna ki. Ott is vadászik valaki. Az egyre jobban halványuló égen apróka pontok úsznak ; hovatovább azok is mindjobban beleolvadnak a homályba ; de azért a gyakorlott vadász-szem rögtön megismeri: az ott egy hazaigyekvő kék vércse ; amaz meg egy pár kóválygó vadruca. A lassan terjedő köd, ami a láp környékén támad, nehézkesen fekszik végig a réten s úgy tetszik, mintha vízben gázolna, aki a puha kaszálón keresztüljön. De víz nem csobban a lépése alatt s hullám se rezdül nyomán. Ami hang kél, azt siető szárnyak okozzák odafönt. Sisegő vadrucaszárnyak, amelyeknek a fehérsége, ott, a hónaljok táján, meg-megvillan, amikor a kelő holdvilág rásüt. ..