Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Amíg lápok voltak

76 nyok fátylából volna összelopva. — A magyar rétek bujdosója volt a piros fezes, szürke selyemkaftános daru, amely délcegebb minden más madárnál, s a szava messzebbre hallik, mint amennyire meglátja a szemünk. A kanalas gémek csillogó fehér csapatai megjelentek a kiöntések táján s falánk telhetetlenséggel kapkodták össze az apró halak kint rekedt tömegét. A kis selyemgém, amely röptében habfehéren villan, ültében pedig zsemlyesárgára fakul, mindenütt elénk került, ahol mocsárhoz közeledtünk. Volt fekete gólyánk is bőviben ; de a hatalmas sötét madarak messze elkerülték az ember lakását s amint a nekik való mocsarak elfogytak, ők is örökre elbúcsúztak innen. Az ecsedi láp végetlenségében talán még hattyú is költött valamikor. A vidránál gonoszabb halrabló, a nagy kormorán, kísértetként suhant el a nád fölött, s ahol zsákmányra lelt, ott lecsapott; fogas csőrével mestermódra kapta el kiszemelt áldozatát s úgy nyelte le mohón, mint a fóka. A lápkörnyéki mocsárnyúlványok közt a gólyasneff fehérfekete-tarka ködmönét gyakran láttuk, amint hosszú piros lábát maga után kinyújtva, galambröpüléssel szelte a levegőt. Kint a szikes rónák nyilt vizeinek a szélén taposta a sarat a kardcsőrű gulipán, amelynek mindegy, ha fut, ha úszik; de amikor fut, lóval is bajos utóiérni. A szabad rónák vizei körül, a füves, sásas partok mentén cankók röpködtek seregestül, és a kis szárnyas »viziegér«, az apró lile, a víz szine fölött röppenve cserélt helyet, hogy ott, ahol leszáll, megint gyorsan futkosó egérkének lássék. Nádas és síkvíz változó hangok ösmeretlen zenéjével éledt; és csak a mély nádas lengő tömegének nem volt más hangja, mint a szél nyögése, amivel végigsóhajtott rajta. Mert a rengeteg nád, amelynek rigyása, tósága, síkvize, szellőzője nem volt, még a vízimadárnak se igen kellett. Az is inkább a széleket szerette, ahol nagy volt a sürgés-forgás és változatos volt a társaság. A vadrécék sokfélesége mindenütt bővében volt. A nagy tőkésruca erdőben is költött, vetésben is, zsombikosokban is. Hazát talált, amerre elindult. A rétek nyüzsögtek a vadrucafajok sokaságától. Köztök a csörgőréce ma is a legkisebb, leghuncutabb. Röpülése gyorsabb a vadgerléénél és süvítőbb. Mesterlövő legyen, aki jól elbánik vele. A barátréce, a kerce-réce, a kendermagos réce, a cigányréce : a közönségesebbje volt akkor is. A ritkája a nyílfarkú récénél kezdődött, amely szépségben túltesz az egész rokonságán. S aztán itthon volt nálunk a kontyos-réce, a fütyölő-réce, a böjti réce, a kanalas-réce, meg legritkábban, télen és kora tavasszal, a jeges-réce ; és még sok más fajta, amiről még a régi lápokat búvó vadászok is csak elvétve tudtak. * * * Micsoda elevenség, minő mozgolódás volt az, amikor az új ivadék, nyár elején, néha már Péter Pál körül: tehát június végén, annyira erősödött, hogy kezdődött a fiatal népség szárnypróbálgatása ; az első kirándulás a fészek tájékán, amikor a fiókruca kora alkonyatkor megkísérelte, hogy fölemelkedjék a langyos vízről s beleszaladjon a nagy semmibe, ahol hiába nem volt akadálya, ő mégis csetlett-