Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Nagykorúsítás

71 Azután hozzátette : — Jó szél fúj ; ma bizonyosan megjön a nagy koca. Annyi a malac körülötte, mint a nyüzsgő nyű. Egy eprésző leányt megkergetett a minap. Megvakarta a fejét. — Csak ez az ösvény ne vinne erre. Ezen szeretnek jönni még késő este is az elkésett aratók. Pedig máshol sehol sincs ilyen biztos, jó hely . . . csak ma ne háborgatna bennünket senkise 1 . . . Gondoltam egyet s odasúgtam neki: — Menjen előre egy darabon, és ha csakugyan erre tartana valaki: térítse más irányba. Bólintott s nesztelen lépéssel vonult el. Útközben megállott, visszanézett. »Ide jövök vissza, itt tessen megvárni«, — biztatott. Magamra maradtam. Előttem egy szokatlanúl nagy galagonyabokor, jóformán fa. A bokron túl egy pár összehajló vadrózsa. Annak a galyai megsűrítették a galagonya lombját. De azért volt egy-két rés, amin a sűrűség közül is kiláthattam. Leültem a galagonya alá, a vadászszékemre. Körülöttem mindenütt erdő . . . erdő . . . Előttem járhatatlan bozótos. A disznók hazája. Iszalagos, vadkomlós, félmagas vágás, amit keskeny, hosszasan futó erdei rét szelt át jó darabon. A rét túlsó vége lehetett tőlem vagy kétszáz lépésnyire. A legmesszebb eső, összefutó csücsökben, sötét barlangos szája látszott a lomb közt egy alagútnak, ami a bozót belsejébe nyúlt. Mögöttem fenyves feketéllett. Annak tiszta volt az alja. Az alkonyat árnyai lassan terjedtek-nőttek a fák alatt. A fenyvesen túl volt a mezőség a nagy zabtáblával, ahova a feketék kijártak. Július közepe volt és napközben esett. Alkonyattájban az eső elállott s az ég kitisztúlt. Nem volt meleg, s a fákról a szellőlegyintésre még folyvást potyogtak a kövér cseppek, amik a leveleken összefutottak volt. Ilyenkor a vad jóval éberebb, mint nagy melegben, száraz időben. A hulldogáló csöppek kikergetik a sűrűből, ahol egyre szakad rá eső után is a galyról lerezgő zápor. A disznó ezt ugyan nem bánja, őneki jól esik; felfrissül tőle és fürgébbé válik. Szívesen mozog ilyenkor. Korábban indul ki. Minden percben várhattam valami jó szerencsét. Az ideje már itt volt. Lestem, figyeltem, hallgatództam. Még az esőre megsokasodott szúnyogot is csak alig-alig mertem egy gyönge kézlegyintéssel elűzni magamtól. Az örvösök meg a gerlék már hazatértek. Beszálltak éjjeli nyugvóhelyökre. A feketerigó veszekedése mindegyre ritkább lett. Egy vöröshasú pirók süvítgetett nem messzire tőlem, egy bokron, de az is megúnta, beszökött a lomb közé s elnémult. Mindjobban esteledett. Az alkonyati égen még látszott egy-egy magasan úszó felhőn a leáldozó fény ; de az erdő legmagasabb fái is barnán emelgették már a koronájokat: azokra napsugár ma már nem hullh tott. Elmerültem a nyáresti szépségek szemlélésébe, amikor a keskeny erdei rét legtávolabb levő zugában egyszerre megjelent valami. Egy pár sötét árny; mozgó, illanó alak, amely a barlangos alagútból jött. Fürge, nyugtalankodó, kíváncsi,