Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Északi szél

68 Ám ez a barnaság, meg ez a fehérség, még egyebet is mond. Azt, hogy a Nap, az örök égő élet, majdhogy el nem tünt már, mialatt én az északi szél hajszáját lesem-nézem. A magas felhő még teljesen kapja a hanyatló isten fényét, míg ezt a kisebbet már megrövidítik vele egy magasságban úszó társai, amelyek elfogják tőle a Nap tekintetét. Itt az alkonyat, és minél jobban fuj az északi szél, annál pirosabb az ég alja, ahová mintha pipacsmezőkön át jutna el a Nap. De milyen Nap ! Alig ösmerek rá a glóriás ragyogású fényforrásra, amely szeliden szokott elszenderülni felhőfüggönye mögött ! Ez most a haragos eleven tűz, amely nemhogy pihenni vágynék, hanem lángcsóvákat dobál szerteszét nagy indulatában, mintha fel akarná gyújtani az eget. A sziporkázó láva szétfolyik nyugaton és piros tűznyelveit végigszalasztja a felhőcsipkézeten, amely egyszerre megmutatja, hogy milyen a pokol. Az izzó függöny mögött mintha kétségbeesett alakok nyújtanák karjokat felfelé, ahonnan pedig nem a szabadulás, hanem az örök tűz, a Nap közeledik. Az északi szél mintha most azoknak a hangját hordozná szét a pusztán, amelyen nyugtalan mozgás van folytonosan. Minden mozog, csak a felséges, hatalmas égbolt mozdulatlan. Eltűnt már róla minden felhő. Amint utánok nézek, látom, hogy ég a Napnak fordított részök s milyen barna árnyék terjed el rajtok, elől. Az apró fekete keresztek, a kis molnárfecskék sehol sincsenek már ; az egyetlen »aki« ebben a zord szélben még fent kóvályog, egy ragadozó madár, egy lomha ölyv, amely megkésve igyekszik éji szállására, a nagy tölgyek felé. Azok lombja közt hallgathatja majd egész éjjel, hogy mit mond a pusztának a síró északi szél. A remek nyárvégi alkonyatot elrontotta ma ez a gonosz szél, amely széthordta az égen a sugarak tüzét s felgyújtotta a Nap nyoszolyáját. Ö felsége, a Nap, úgy száll le a vörös lángok közé, mintha maga is esküdnék a Főnix-legendára. Körülötte a nagy égés tüneteit mutatja abban a pillanatban az egész szemhatár. A vörös tűz lassanként elhalaványodik s a hamvadás során megjönnek az esti ég színei : — a narancssárga, a kénsárga, a sárgászöld s a lila ... és amikor egyik a másik után bevonja pilleszárnyát, nem marad itt más, csak a sötétség. Meg az északi szél, amely a nagy tölgyek felé siet és azoknak mesél majd egész éjjel.