Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Csel a ravasznak

64 más hátra : az ösvényeken oldalgok el. Hátha utamba vetődik egy ostoba süldőcske, amelyik épp úgy kímélné magát a harmattól, akárcsak jó magam. Letért a szálerdőből a magas vágás közé, ahol kanyargó vadcsapások vezettek bizonytalan irányban összevissza. Egy fekete rigó ugrált előtte a keskeny ösvényen s nem akart felrepülni. A róka azt hitte : talán beteg. Neki iramodott, hogy elcsípje, de a rigó éktelen lármával-csacsogással menekült a veszedelem elől s kikacagta a hiú erőlködést. — Gondolhattam volna, — dohogott a róka s boszúsan rázta meg magát, minthogy az iramodással megmozgatta a bokrokat, amelyekről záporszerűen szakadt le a temérdek harmatcsöpp. Ezzel az egész művelettel egy kis zajt támasztott. Nem sokat, de éppen eleget arra, hogy aki nagyon les valamit, az figyelmessé váljék a bokrok gyönge megrezzenésének a hallatára. A következő pillanatban éles, keserves nyúlmakogás zavarta meg az erdő hajnali csendjét. Mintha egy szerencsétlen nyúlfinak hirtelen a torkán termett volna valami vérre szomjazó gyilkos és most fojtogatná, marcangolná. — Megelőztek ! — villant át róka koma agyán. — Elveszik tőlem a zsákmányomat, tulajdon reggelimet, ami után korgó hassal futkosok, mint a bolond. De ki lehet az a vakmerő, aki itt vadászik, az én területemen ? Majd adok én neki I . . . majd adok én neki 1 . . . Elvakultan, toronyiránt vágtatott a halálfélelmet hirdető nyúlsírás felé. Már nem törődött vele, hogy csurom vízzé válik. Már csak egy gondolata volt: hogy boszút álljon. De tán még inkább : hogy kivegye részét a pecsenyéből. Gyakorlott fülével pontosan ki tudta számítani, hol folyhat le a katasztrófa. Ámbár a makogást mintha elvágták volna : megszűnt, mégis bizonyosra vette az irigy huncut, hogy el nem tévesztheti a helyes irányt. Az orvvadászkodó rabló szintén csak róka lehetett. Ügy akart rajt' ütni az idegen tolakodón, hogy az ipsze már a meglepetéstől se tudjon szóhoz jutni. Juj, de elveri, haj-haj 1 Még egy iramodás és kint volt a felfortyant kapcabetyár a sűrűségből. Éppen ott ugrott ki, ahol szerinte az a »jöttment« a nyulat fojtogatta. De íme : halálos, gyanús csend az egész környéken. — Se róka, se nyúl, se semmi. A hajnali szellő mintha halkan sírna, olyan különös, bánatos hangon sóhajt. A róka még nem tudja, mi történt, csak azt az egyet érti meg ösztönszerűleg, hogy rászedték. Ez is éppen elég arra, hogy visszakívánkozzék a sűrűségbe ; de váratlanul nagyot dördül és villámlik egyszerre. Olyankor pedig le szokott ütni a menydörgős menykő. Róka koma a földhöz vágja magát s hörögve hempereg maga körül. Még egyszer megfeszíti erejét, hogy talpra álljon, de csak újra átesik a fején. Nagyokat