Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407
Magányos utakon
59 A hegyek alját borító erdőben bolyongtam s még akkor is ott kápráztak képzeletemben a ragyogó díszbogarak, meg a rózsakoszorús bokrok, amikor előttem, a nagy fák homályában, már csak az avar közt kéklő harangvirág apró csöngetyüin lódított egyet-egyet a lopódzó szellő. A pici kék harang úgy himbálódzott, mintha láthatatlan tündérkék rángatnák ; de hangja nem volt. S mégis, mintha véghetetlenül halkan és nagyon messziről harangoztak volna. — Megállottam és hallgatództam. A visszhangos csendülés átváltozott mélán s hosszasan búgó kürt-hivogatóvá. A puskám csövébe tutult belé a szellő: azt hallgattam. Milyen igazi békesség és nyugalom van itt 1 — Semmi más élet, csak fa és bokor. Hallgatag egyetértéssel élnek meg egymás mellett. . . Alig, hogy ezt így elgondolom: egy oszlop-szunyograjon akad meg tekintetem. Az oszlop kanyargó hánykódással nyúlik az ég felé s elmondhatatlan káprázattal rezeg minden része. Ahány picike lény csak ebben az egyetlenegy gyülekezetben van : több, mint ahány fát ma az utamban egyenkint láthattam. S mégis csak a fát és a bokrot vettem észre eddig. — És lám, a nagy fák hatalmas lombozata alatt nincsen bokor; az árnyék, amit a terebély örökössé teszen, megöli a gyöngébbet, aki nap nélkül nem élhet. Hát béke ez ? Nyugalom ez vájjon ? Hisz' ez sem más, mint az örökös küzdés ; a véget nem érő háború — a létért. Ahol egy csoport fenyőfa sötétlik, ott hovatovább az ő sötétsége hatalmasodik el. — A fenyőfa a többiek gyilkosa ; túlnövi valamennyit, amelyiket melléje dob a balsors. Elfogja tőlök a világosságot, az éltető sugarat. Csöndesen, lassan, de biztosan fojtogat így, a legnagyobb béke látszatával. És mégis, mintha itt laknék a békesség istene . . . Igazibb hazája hol lehetne ? I * * * Valaki megszólal odabenn, a magas fák sóhajtva lélekző ezrede közt. Búgó nyögéssel panaszkodik, de olyan hevület van a hangjában, hogy ez a beszéd nem lehet a magány jajszava. — Egy másik valakinek kell ott lenni, aki hallgat ja-hallgatja . . . örvösgalamb fészkel a közelemben. Az erdő méla lelkének ő a lantosa. Ahonnan a fiatal erdőért rajongó vadgerle kiszorult, ott ver tanyát ez a bús trubadúr. — A gerle megcsattogtatja könnyű szárnyát s íves, köröző röpüléssel száll le a napsütötte száraz ágra, onnan gurrogja szét szerelmes örömét, párjának szóló édes üzenetét. — Az örvös elbúvik és szinte szégyenli, hogy nem bír a szívével; a homályos sűrűség között sír és panaszkodik. Az imént még aranyos volt a hegycsúcs; most már csak az ég magasságán van egy kis fényzománc. A hegy közt mindenütt barna árnyék ; . . . kanyargós utam régóta beletévedt a járatlan ösvények úttalanságába . . . Amerre lépek, füvet, gyepet tiprok; haraszton gázolok ; avar zizzen meg a talpam alatt. Rég nem járt erre ember s mégis ráakadok egy-egy bujkáló, sűrűségbe vesző járt ösvényre : az a vadállaté. Csak olyan vadváltó az, amelyen hiába indulnék el. — Lejutnék rajta 8*
