Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Gulyások

55 évenkint bejött Istvány Nagykárolyba az ángáriáért: félmarkába fogta a keszkenőjét, (annak a csücskébe volt belebogozva a pénz), azután indult vágtatva haza; Karulyig meg sem állott. Ott odacsapta az egész járandóságot a felesége elé s felsőbbséges hangon ráparancsolt: »Ne, asszony, osszad széjjel!« A mai gulyásnak már nincs is lova; — kivéve a nagy puszták utolsó mohikánjait, — teszem azt, a Zuborgányokat, a kecskeméti Bugacon ; meg aztán a hortobágyiakat; no meg, ahol nagyúri birtokon elég helye van a gulyának odakint. De minek lenne ott lovas gulyás, ahol a jószág jól neki sem iramodhat, úgy elszedték, fölművelték alóla a pusztát ? ! . . . A mai gulyás gyalogszerrel »kerít és szerez«, ha arra kerül a sor; de ebben azután semmit sem enged a régieknek ; sőt amazokkal szemben még meg is növekedett a fortélya, huncutsága, minthogy civilizálódott. Ki hinné, aki nem tudja, hogy Pest vármegyében, az ország szíve mellett, a fő- és székvárosnak úgyszólván tőszomszédságában, máig is olyan furcsán és szinte titkosan szervezett gulyás-élet lehessen, amiből sem a betyár-romantika nem hiányzik, sem a modern szociálizmus, ami a közösséget hirdeti, és annak gyakorlatilag is érvényt szerez — a maga javára. Gyönyörűséges rónák terülnek itt, alig egy futamodásnyira a gőzparipával. Ha a keleti pályaudvarról indulok ki az Alföld felé : egy óra se telik s már elérem Lacházát, Kúnszentmiklóst, a nagy puszták e messzeségbe vesző rónavidékét. A nyugati pályaudvarról meg, Kecskemét irányában, öcsa és Dabas tájékán újra benne vagyok a gulyásoknak való világban, kivált arra, Adacs-Peszér táján, ahonnan azután mehetek tovább Baracsnak, Sallósárnak, Mánteleknek, Ürbőnek, Szúnyognak, el Kúnszentmiklós felé, le Kecskemétig; közben a nagyállási, szabadszállási, fülöpszállási rónák; azután tovább Kerekegyháza, még beljebb Orgovány és Kecskemét alatt a híres Bugac 1 . . . Mind arra teremtette az Űristen, hogy otthon legyen rajta a gulyás. Otthon is van — ma még. Néhány százezer holdon, ha nem is egyben, csak úgy szaggatottan. Hanem azért egymással folytonos érintkezésben, hihetetlenül szoros kapcsolatban, ami még sokkalta igazibb, mint az annyit emlegetett és megcsodált cigányösszetartás, a vándorló-kóborló sátoros feketenépség között. A gulyás összetart és akármi terheli egyiket-másikat: ki nem adja egymást. A terhelt többnyire s z e r e z vagy kerít, azaz nem igaz úton jut valami jószághoz. De hogy ki tette, azt ugyan se csendőr, se bíró, se fenyegetés, se szép szó ki nem szedi belőlök. Annyira szoros a szervezetük, (amiben jóval megelőzték a szociálista szervezkedéseket, úgy, hogy attól tanulniok ő nekik nem kellett), hogy még csak nem is fogadhat pestmegyei birtokos más gulyást, mint akit egyenesen ő hozzá jelölnek. Ha gulyásváltozás készül valahol, (de nem úgy ám, hogy a földesúr változtat, hanem a gulyás akar máshol próbálkozni), annak híre megy, és idejére jelentkezik az oda kirendelt új gulyás, akit, ha tetszik, ha nem, meg kell fogadni; mert ha máshonnan való gulyás meri vállalni a gulyát: annak két hét leforgása alatt a fél gulyája szőrén-szálán elvész. Nincs olyan gulyásszem, amelyik örökké nyitva