Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Puszták zenéje

51 A harang csak kong tovább s a kaszások egyszerre megállnak ; vállokra vetik a kaszájokat s indulnak a három nagy topolyfa felé, amely alatt könnyen elférne ugyanannyi kunyhó. Az ott a delelő. A pusztai enyhhely ; az árnyékos nagy templom ; a szellős istenháza ; ahol folyvást és örökké susog a lomb ; s a rezgő levelek halkan beszélgetnek ; a magasban pedig, a zöld sátor tetején, sárgarigó méla fuvolázása szólszól, kérdezősködő kíváncsisággal, fáradhatatlan hivogatással. A virágos rét elnéptelenedik s a pihenő kaszásoktól magam is megkívánom az édes semmittevést, a lágy füvek illatos ágyán hencsergést ; hanyattfekve, hogy ne lássak mást a földi világból, mint a rámhajló lombok ernyőjét, amely fölött, mérhetetlen magasságban a menyország mosolyog. Milyen nyilt és fényes ; milyen fölségesen tiszta; vége még a legmerészebb gondolatban sincsen 1 . . . A nagy ürességben mintha odafent senki se lakhatnék ; mintha ott volna csak az igazi magány, ami mindentől elszakít ! És lám, alighogy az üres égboltot így sóvárgom : egy raj apróságon akad meg a szemem, amely itt sürög-forog a rámhajló lomb fölött, mintha millió porszem kavarogna a lélegzetvételemtől. Parányi legyek oszlopos serege az. Aztán elsuhan valami a kék mezőn, mintha egymást kergető eleven villám cikáznék ; először egy, azután egy tucat; — ide nyilainak — oda nyilainak ; . . . úsznak a levegőtenger szélcsöndes régióiban a fecskék. És azok fölött is — lám — körben csavarodva feljebb-feljebb, megjelenik két fehér hajócska, fekete vitorlával. Egypár gólya köröz odafent és megrontja azt az érzésemet, hogy a nagy ürességben semmi sem lakik. íme tele van élettel az az »üresség« is ; s az élet sokféleségéről annál jobban meggyőződhetem, minél tovább merengek lelki lesben. A földet szinte elfelejtem, a pillangót az égbolt pici ékszerének nézem ; a lopódzva felbukkanó bárányfelhő sávját a nagy fényesség megsűrűsödött sugarának sejtem ; s gondolataim úgy rajzanak köréje, hogy már azoktól is benépesedik a végeláthatatlan menyei rónaság . . . * * * A nádirigó azalatt is itt szól és egyre recsegteti rekedt sípját, amit Pántól csent el valamelyik mithológiai őse, aztán a nyikorgó hangszert utódaira hagyta. A vadgerle szívéből feltör a méla panasz, ami egyszersmind hódításra szánt udvarlás is. S a mezőn fűrjkakas ver. El-elhallgat, meg újra kezdi; — amit mond, olyan egyforma, végig ; — de aki hallgatja, meg nem únja; akinek szól, az meg még kevésbé. Hisz' mindez szerelemvallás, a szerelmet érlelő nyárnak évadján ; — amikor még szól a berekben a fülemüle és a mezőn javában dalol a pacsirta ; amikor még az éjszakák is telvék szerelmi hangokkal s a három éjjeli dalnok : a fülemüle, a fürj s a nádirigó, — soha bele nem fárad, hogy kiöntse a szívét. T