Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A havas alján

26 Éjfél elmúlt. — Indulunk. — A vihodnai erdészlakásból ki a fekete fenyvesbe, amely itt mindenütt körülvesz. — A szekerünk síró nyöszörgéssel, ropogópattogó kattogással halad a kacskaringós, kígyózó úton, amelyet Kabzány világít meg a lámpásával. Nemsokára híd dübörög alattunk. Lent a Fehér Vág rohan áradó, zúgó hullámzással. Alig látom a sistergő víz egy-egy fodrának a villanását. A habok egymás hátán nyargalnak s rohanásuk közben olyan hangokat hallatnak, mint a felhorkanó mén, amely nem akarja tűrni a zablát. Azután következik a fenyves. A tűlevelű daliák hallgatag serege, amely fönt a magasban egybefolyik, amint egymást ölelgeti kinyújtott karjaival. A fekete boltozat alatt pedig szikár, egyenes oszlopok vannak, ág nélkül, lomb nélkül. Halálos némaság ! — Szürke az ég; — szakgatottan és lomhán úsznak egymás mögött a felhőrongyok a levegő tengerén. Idelent egy lidérctüzecske piciny fénye dereng bele a nagy homályba : a mi lámpásunk az. De még ez a parányi csillag is elég arra, hogy keskeny sugár-sávokat küldözgessen a fenyves rejtelmes árnyékába. Néhol szakadékos mély medencébe futnak le a csupasz oszlopok ; néhol meredek kapaszkodón sorakoznak és mindenütt egyformák. Hegynek föl, hegynek le ; egyik kanyarodó a másik után. Ilyenkor, éjszaka, igazi útvesztő ez. Egyszerre halvány derengés szűrődik át az oszlopok között, velem vízszintesen. Az a gyér világosság az égbolt. Magam előtt látom, nem fölöttem. A tetőn vagyunk és a magas fák lombtalan dereka közt nézek ki a nagy messzeségbe, a halkan sóhajtozó éjszakába. Ezt a sóhajtást az imént jobban hallottuk ; most jobban érezzük. Kint vagyunk a pusztaságban, ahol már nem fogja föl a szelet az elmaradozó erdő. A szél itt szabadon ér és jelenti, hogy nem hajlandó túlságosan a kedvünkben járni. Az eső is csepereg, harmatozik. Vihodna fölött járunk, a hibbei rétek alatt, ahonnan már csak néhány órányira van a lengyel határ. A »kis kakasok«-nak itt van a hazájok. * * * A »kis kakas« a nyirfajd ; a »nagy kakas« a siketfajd. A kis kakas léha bonviván, akit a vetélytárs közelsége szinte kellemesen izgat, s nemcsak hogy komolyan szabadulni nem igyekszik tőle, hanem inkább maga is odasiet, ahol minél több vetélytársával kerülhet össze. A nagy kakas ellenben komoly úr, aki zord fenyő tetején levő várának kiugró erkélyéről küldi szét pitymallatkor heves szózatát, amiből szerelemvágy és fenyegetés csendül ; — s aki magahódította uradalmából a szó szoros értelmében elmar minden őfajtájabeli hímet, minthogy a háremének, megalkuvást nem ismerő eréllyel, egyedül akar udvarolni.