Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Az a bizonyos egy hét

18 amikor a vadvirágos réten rendekbe fekteti a friss szénát egy-egy kaszasuhintással. Olyankor minden zöld itt és most minden kék. Az ég is, a csalóka-tenger is. A messzeeső tanyák ellenben fehérek, a rohanó felhő pedig szürke. Ha itt is ilyen áradásos a világ, milyen lehet odakint az izsáki vizek világában ! ... Túl a fülöpszállási »Balázso n«, ezen a tóságokban gazdag nádason, ahol a nyílt tavak s a kis rigyások, meg a rejtett viziutak tele szoktak lenni nyár elején habfehér tündérrózsával és a vizén ringó nimfa elkésett virága ott fürdik folyvást, még akkor is, amikor a vénasszonyok nyara küldözgeti le hozzá gyöngülő sugarát. A »Báláz s« csakugyan megáradt s a szél vágta-söpörte rajta a hullámot az izsáki nagy zsombikos felé. Mögöttem a Kurjantó homokdombjai sárgállottak; a homoki akác még csupasz volt rajtok; fekete meztelenségben dideregtek a fák, mint az a sátoros cigány-karaván, amely mellett az imént elhajttattam. Köröskörül víz és fakó nád. Tavalyi nád ; olyan zörgős, hogy szinte nyiszorog a szélben, amint egymáshoz súrlódik. Most nem úgy sóhajt a nádas, mint nyáron, amikor az új hajtás lándzsa-levelei körülfogják a nyilas nádat s nem engedik, hogy egyik a másikat közvetetlenül érintse, ha összefekteti őket a szeszélyes szélroham. Itt még a víz sem kék, csak szürke ; minthogy szemközt nézem az árnyékba borult keleti éggel. Az egész tájék kihalt, sivár, amilyen csak a fakó nádas világa lehet kora tavasszal, amikor egy vigasztaló fűszál zöldjén sem enyhülhet a szem; ellenben a szél süvít és a szürke vizén pásztás fehér csíkokat metsz ki pillanatokra az odavetődő, meg újra eltűnő fény. Amott látom a nádas között, a Kurjantó felé, a rét-őr viskóját. Keskeny gerinc visz oda ; jobbra-balra víz, a viskón túl is víz, meg nád. Innen nincs tovább. Itt nincs közlekedés. Itt megszűnik a világ. Aki itt lakik, az a magáén kívüli emberszót ritkán hall. Milyen lehet itt télen ! Amikor megdermednek a vizek s a nádra zúzmara rakódik ; amikor a nagy zsombik bozontos üstöke csupa ezüstté válik s némelyike úgy emelkedik ki a többi közül, mint egy-egy ősz kiklopszfej. A nappal köde nehéz lélekzetként fekszi meg a holt tájat, amely mindenfelé kietlenségbe vész ; a holdvilág is úgy néz le onnan felülről az éjszaka csöndjében, mintha odafagyott volna és most már az idők végtelenségéig egyazon derengéssel próbálná idevarázsolni az éjféli nap hallgatag országát. És lám, mégis, ki tudja, abban a világ végére dobott viskóban nem lobognak-e a nádlángon kívül még más tüzek is, mint a tavasznak s a nyárnak a tüzei ; csakhogy dobogó szív kell hozzá, a miben kigyúljanak. Most már vége a télnek: — tavasz van. Mutatja a hullámzó tóság, meg a széllel versenyt futó felhő, amire verőfény fest széles ezüstszegélyt, holott a tél felhőinek ilyen szegélye nincsen. Tavasz van, ámbár minden olyan kopár, olyan fakó ; még a hullám is színtelenül sodródik arrább-arrább, amerre a nálánál is fakóbb nád fürdik benne.