Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A bojári pusztán

A BOJÁRI PUSZTÁN. int barangoltam a bojári pusztán, ahol tél végén már lehet vadlibáznia annak, aki golyóval lepi meg a háromszáz lépésnyire még gyanútlanul gunnyasztó csapatokat. A vadliba nagyon óvatos »pusztázó«; óvatosabb a túzoknál is, amelynél sokkal jobb repülő, s így hamarabb és könnyebben kél szárnyra. Sörétes puska lőtávolságára a vadludat, gyalog ember, fedezetet nem kínáló területen, meg nem közelíti ; a furfangos kísérletek, hogy kanásznak, juhásznak, parasztembernek öltözve ballagjon a vadász a libafalka felé s a suba alatt lopva vigye a puskáját : bizonytalanul sikerülnek. A nyájak, amelyek mellett néha lassú terelgetéssel célt lehet érni, ilyenkor nincsenek kint; szekérrel pedig csak az utakon lehetne hadicselt próbálgatni, mert a vetésre ráhajtani tilos, az üres szántásba pedig beleragad a szekér, kivált a tapadós, nedves sziken. Az egyetlen tehát, ami esetleg mulatságot kínál, a golyó. Annak a számára a mai puskák szerint nincs elérhetetlen út. Háromszáz lépésnyiről még az egyes vadludat is jól lőheti, akinek a szeme s a keze arra való. Pedig ez éppen ötször akkora távolság, mint amennyiről söréttel biztos lövést tehet az ember. Hanem még a golyó is csak addig ér valamit, amíg a vadlúd meg nem ösmeri, ki nem tanulja, hogy micsoda istentelen szerzet. A golyónak való távolságon még nyugodtan lebzselő libacsapat nem tart veszedelemtől, nincs hát miért felkerekednie. Hanem amelyik falka egyszer meghallotta a golyó süvítését és tapasztalta, hogy az ember iránt érzett bizalom még ily távolságról is áldatlanná teszi a helyzetét: azzal azután több száz lépésnyiről is nehéz »szót váltani«. Azzal nem beszélünk, mert alig látja meg az immár mindenkép gyanússá vált alakot: szedi a sátorfáját s indul, valamerre, amerre ember nincsen. Ilyen csupa gyanúval eltelt libafalkák csalogattak egy darabig, amíg a meddő mulatságot meg nem úntam, s lemondva minden vadászdicsőségről, beértem örökös