Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Árnyak az éjszakában

7 A fehér orgonafürt nimfája felém rebben. Érzem a leheletét. Könyörgök neki: jer közelebb ! Hadd dúslakodjam kebled havas puhaságán. Jer s szólaltasd meg dalos lelkedet, a barátfülemülét, aki a lombod között fészkel 1 . . . A fehér akácfa nimfája utána lendül. Érzem annak is a leheletét. Könyörgök neki: jer közelebb ! Hadd szédüljek bele mézédes ajkad gyönyörébe ; légy a halálos boldogságom ! . . . A tavi rózsa nimfája messziről int: Gyere velem I . . . ahová én viszlek, ott csupa liljomcsónakot ringat a szellő a langyos láptavon, amelyben ilyenkor csillag fürdik ; gyere velem 1 Hogy mennék 1 De a durva földi élettel nem bírok. Amint a sóhajtásom fuvalma megérinti őket, mind semmivé válnak, szétfoszlanak. Lidércszemök fénye kialszik. Hisz' csak a képzelet ködéből születtek. Lelket beléjök a holdfény lehelt. * * * Agreccsenés I . . . Nem vagyok egyedül 1 A varázslatnak vége. Az álmok elmultak. S most gyarló, kíváncsi ember vagyok megint. Vájjon ki jár itt ? 1 . . . Ki jön ? Ki háborít meg magányimádásomban ? Az erdő belsejéből óvatos lépések közelednek. Ez nem képzelődés. Valaki vigyázva, de mégis gyanútlanul lépdel az avaron. Nagyon megszokhatta ezt a halkan is biztos mozgást. Fényes nappal sem tudnék a kövek közt ilyen simán járni. Jön 1 és én alig hogy lélelczeni merek, nehogy rejtőzésemet korán eláruljam. Ügy rémlik, mintha lábujjhegyen lopódznék valaki, aki gyengéden kíméli az alvó mindenséget. Az erdő katlanában egy bagoly sír fel. Vontatott jajongására az én vándorom megáll, mintha egy kicsit tűnődnék : kilépjen-e a holdvilágította erdei útra. Aztán a galyak megrezdülnek. * * * Két erős kar tolja szét a lombot s egy pillanat múlva megjelenik a fénysáv szélén a magányos bujdosó. Egy hatalmas szarvas. Igazi dalia, aminővé csak a szabadság fejleszthet. Pár másodpercig mozdulatlanul áll és figyel. Emelt fővel fordul felém s ámbár a bokrom mögött meg nem pillanthat, mégis látom a tartásán, hogy vége a bizalmának. A szél felőlem fúj s az áruló fuvalom besúg neki mindent. Kinyujtódzik s átrepül a nyíláson, mintha szárnya nőne. Robaj ló dübörgéssel ugorja át az alacsony bokrokat s molyhos agancsát féltve menekül . . , * * *