Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Árnyak az éjszakában

5 Libegve, tétovázva mozdul arrább, hogy egy forduló után újra visszatérjen s kíváncsian pördüljön egyet körülöttem. Egy »lappangó madár« röpköd itt. Egy harcsaszájú, lepkelendülésű szúnyogirtó. Árnyék az árnyékos éjszakában. Szinte azt hinném: irántam érdeklődik, — oly kitartással kerülget utamon. De íme, felfedezem a szúnyograjt, amely a nyáréj langyos levegőjében országgyűlést tart felettem s tömegbe verődve sodródik utánam. A szúnyogvadászt ez tartja közelemben. Minduntalan közéje csap a rajnak s aközben velem aligha törődik. Annyira nem, hogy amint kísértet-társa megjelenik: előttem csapnak össze; de az indulatszó, amit kercenő nyögéssel hallatnak aközben, nem harcias, inkább gyöngéden hízelgő. Ah ! nyilván szerelmi légyottot lestem meg s amit párbajnak lehetett volna hinnem : ölelkezés volt! Mintha hirtelen észrevettek volna s röstelnék, ami történt: szétválnak s ellibegnek, egymástól elbúcsúznak. * * * Eközben pedig mélán süt a hold s egyforma közönnyel néz le a világra. Beesett, mozdulatlan szeme megbűvöli a földet. Mintha némán is másvilági meséket üzengetne le ide az örök végtelenségről, amely egy a mindenséggel. Zsibbasztó álmosság hatalmasodik el az erdőn. Magam is érzem a holdvilág delejes marasztását; megállok, úgy nézem, kérdezem: — Ki az ott, odafent ? ! — aki halott arcával a milliószor millió esztendők távlatába néz ? Előre néz-e, avagy visszatekint ? Világtalan szemével látni próbál-e vájjon, vagy csak az álomlátások szivárványát lesi ? Talán így, vakon is, elrohanna a határt nem ismerő ürességbe, afelé a megálmodott szivárvány felé ; de szomorúan érzi, hogy fogva van. A föld vonzása rabláncokat ver rá. Ha a holdvilág most mesélni kezdene : megérteném. Ügy csüggök bágyadt, bús arcán, mintha minden pillanatban megszólalhatna félig nyitott ajka. Mesélj holdvilág, mesélj ! Az ezüstpásztorról, meg az aranybáránykákról, akik naplemente után jönnek az égi mezőségre s ott tündökölnek hajnalig. A te elpusztult virányodról, amelyből még egy szál nefelejcs sem díszlik többé kihűlt szíved fölött. Mondd el, holdvilág, mi van ott mögötted az ég tengerében, ahova innen csak a képzelet repülhet ? S a fáradt képzeletnek, amely a végetlenség útvesztőjéből halálra bénult szárnnyal hanyatlik vissza rád : adj egy kis pihenést magadon, holdvilág 1 . . . A zöld sugarak végigfeküsznek fán és gyepen ; hozzásimulnak a vastag törzshöz s a hajlós bokorhoz. Amit megérintenek, arról bágyadt csillanással siklanak le. 1*