Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407
A lukói kút táján
93 Most nincsen is szükségök vadászjegyre. Afféle »hivatalos jellegű« vadászaton vagyunk, amelyre minden puskás embert össze kell szedni; és még akkor is rendesen az a baj, hogy nagyon kevés a »fegyver«; — nincs elég vadász; már pedig akkor ki lövi meg a vaddisznót, amely annyi kárt tesz a szegény tótok sovány zabföldjein ? 1 Az imént itt voltak mellettem valamennyien; itt hevertek a lukói kút tisztásán, ahol fehérkérgű nyírfák váltakoznak a bükkel s folyvást rezegtetik ritkás napernyőjöket a fejünk fölött. Festői kép volt. A szedett-vedett, rongyos hajtónép egy csoportban hátul; elől meg a községi elöljáróság, az egész környékről; méltóságuk tudatában levő bocskoros vadászurak, olyan szerszámokkal, amelyekből valamely középkori múzeumot gyönyörűen ki lehetett volna egészíteni. Az egyiknek a puskájatusa felében volt lefűrészelve, nyilván, hogy könnyebben el lehessen dugni a suba alá; a másiknak hiányzott a fél kakasa a puskájáról; a harmadiknak úgy lötyögött-kattogott a vállán az ócska lőcsláb, hogy minden pillanatban ketté eshetett volna. Volt köztök egy, aki a legrégibb előltöltők egyikét szorongatta; a puska jobb csövén lyuk volt, csak a balt használhatta. Abban pedig már két esztendő óta volt benne a töltés ; ki tudja, minő. El nem sütöttem volna ezt a rozoga őslényt, ha az egész Sáros vármegyét nekem adták volna is. És majd mindegyiknek volt »kopója«. — Csudálatos, lehetetlen szörnyek. Kuvaszba oltott kopók ; félfarkasok, mogorva állatok ; bizalmatlan, minden háziállati mivoltukból kivetkezett négylábú banditák, amelyek akkor is vadon bolyongtak, amikor otthon voltak. Tolmács segítségével érdeklődtem, hogy ők magok mit tartanak ezekről a furcsa állatokról. Felragyogott a szemök. — »Ohó ! Pandúr jó, nagyon jó; erős és el nem fárad ; nem fél a disznótól«, dicsekedett az egyik és megsimogatta bozontos ebét, amely vicsorgó pofával, hörgő hanggal hízelkedett neki erre a kedveskedésre. »Hát még az én »Sztoj«-om, vágott közbe a másik ; ez megállít minden disznót, ha még olyan agyaras is ; amikor hajt, egyre azt csaholja: »sztoj 1 sztoj 1« (állj ! állj 1). A harmadik fitymálva legyintett és rámutatott az ő fehérhasú, feketetestü, szürkéspofájú »fogdmegére«. »Mit tudnak azok ehhezképest 1 — dünnyögte ; ha én »Králjt« eleresztem, egyszerre tele lesz vele a nagy erdő. Mert »Králj« gyors, mint a villám és egyszerre több helyen is tud lenni; biz' Isten, uram — ne nevess — ez a kutya hajtott már kétfelé is ; én hallottam a saját nagy fülemmel; pedig nem voltam részeg ; még csak nem is álmodtam akkor. Ördöge van ennek ; ahány vadat talál, azt mindet egyszerre hajtja.« Többre nem voltam kíváncsi. A báró de Manx sárosi utóda úgy nézett körül, mintha azt akarta volna kitapasztalni : ki nem hiszi el minden szavát. — Minthogy híres verekedő volt: mindenki bólintott, hogy biz' az így van és nincs másképen : »Králj« a legjobb kutya a világon. Azután eleresztette a »kopóját« mindegyik. Volt a kopók közt egy vörös-korcs, meg két tanulatlan kölyök is ; azokat a gazdáik folyvást szólongatták, hívták,
