Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407
A »nagy úr« hazájában
87 egy nagy és mereven lecsapott tenyérből, amely fölött roppant karnyúlványként következik maga a vén fa. A szörnyeteg tenyér az ősvilági sárkánylábakra emlékeztet, csakhogy a karmait nem látni, azok bent vannak mélyen a szikla között, ahol megkapaszkodva tartják gígás-erejökkel a sokszázados fát. A széles ujjak, a föld fölött, gyakran combvastagságuak s világoszöld, gyönyörű mohhal födvék. Feljebb a mohfoltok sötétednek, néhol egészen elbarnulnak. Olyan a fehér foltok mellett ez a sok barnánzöld dísz, mintha szeszélyes márványozással ékítette volna a vén bükköt a természet játszi képzelete. Innen már csak egy »ugrás« a Nagy Mánya teteje. Igaz, hogy az az ugrás testvérek közt is van még légvonalban vagy kétszáz lépés. Mindenütt szarvascsapa ; de a csapán kívül más nincs. A széltől nagy a zúgás ; a szarvasok előre kivonultak innen, a süvítő lárma elől. Az a köves oldal, ahol pihenni szoktak, üres. Az alkonyat vöröses fénye szelíden fekszi meg s aranyfoltokat szór el rajta. Itt van az alkonyat, s íme, itt van a Nagy Mánya teteje is. A zuhanó meredek előttem esik alá a Rózsás patakba, amely hosszan, mélyen vonul, fenyvessel vegyes lomberdő közt, ahol sötétlő kőrisfák változatossága ékelődik a bükk s a gyertyáncsoportok közé. A Rózsás-völgy már árnyékban van ; a napot a nyugati oldalon elfogja tőle a Nagy Mánya. De a gyönyörű völgy fölött teljes ragyogással kéklik az ég, s a túlsó hegyormok a hegygerinccel együtt még fényesek. Olyan a Rózsás patak völgye, mint a zölddel párnázott bölcső. Vagy mint egy csudaszép sír. Aki itt születnék, tündér lenne belőle. Aki itt volna eltemetve : tündérálmokat aludnék mindörökké. A Rózsás patak fölött két sólyom kergeti egymást; keresztül suhannak a széles völgyön s elvesznek az árnyékban. Majd ismét megjelennek. Vad lendüléssel szelikmetszik a levegőt, úgy kergetődznek. Most nem vadásznak. A mai napra bizonyosan elég vért ontottak már. Egy lomha ölyv siet el a közelségökből ; annak neki mennek, hirtelen megtépásszák. Az ölyv kétségbeesve suhog, szinte bukfencet vet a levegőben üldözői előtt s rémült víjjogást hallat. A sólymok megunják a játékot, abbanhagyják. Egymásnak fordulnak. Nagyobb élvezet az, ha méltó ellenféllel viaskodnak, ámbár csak tréfából is. Fúj a szél; erős rohamokkal támad ; majdhogy le nem sodor a tetőről. A Nagy Mánya gerincén öreg tölgyfák zúgnak, azok mellett haladunk lefelé. S amint a fonnyadt fü közt keresem, hova lépjek : egy szál liláspiros virágon akad meg a szemem. Egyetlen nyiló őszi kikirics az, a hegytetőn ! Az alkonyati égen szelet jelző pir fut végig. Lilakeverék van közötte. Éppen olyan az is, mint ez a magányos, idetévedt, árva virág, amit most letépek. * * *
