Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Csel a ravasznak

89 gással menekült a veszedelem elől s kikacagta a hiú erőlködést. — Gondolhattam volna, — dohogott a róka s bosszúsan rázta meg magát, minthogy az iramodással megmozgatta a bokrokat, amelyekről záporszerűen szakadt le a temérdek harmatcsepp. Ezzel az egész művelettel egy kis zajt támasztott. Nem sokat, de éppen eleget arra, hogy aki nagyon les valamit, az figyelmessé váljék a bokrok gyenge megrezzenésének a hallatára. A következő pillanatban éles, keserves nyúlmákogás zavarta meg az erdő hajnali csendjét. Mintha egy szerencsétlen nyúlfmak hirtelen a torkán termett volna valami vérre szomjazó gyilkos és most fojtogatná, marcangolná. — Megelőztek ! — villant át róka koma agyán. — Elveszik tőlem a zsákmányomat, tulajdon reggelimet, amely után korgó hassal futkosok, mint a bolond. De ki lehet az a vakmerő, aki itt vadászik, az én területemen? Majd adok én neki! . . . majd adok én neki! . . . Elvakultan, toronyiránt vágtatott a halálfélelmet hirdető nyúlsírás felé. Már nem törődött vele, hogy csurom vízzé válik. Már csak egy gondolata volt: hogy bosszút álljon. De tán még inkább : hogy kivegye részét a pecsenyéből. Gyakorlott fülével pontosan ki tudta számítani, hol történik a katasztrófa. Ámbár a mákogást mintha elvágták volna : megszűnt, mégis bizonyosra vette az irigy huncut, hogy el nem tévesztheti a helyes irányt. Az orvvadászkodó rabló szintén csak róka lehetett. Úgy akart rajt' ütni az idegen tolakodón, hogy az ipsze már a megepetéstől se tudjon szóhoz jutni. Juj, de elveri, haj-haj ! Még egy iramodás és kint volt a felfortyant kapcabetyár a sűrűségből. Éppen ott ugrott ki, ahol szerinte az a »jöttment« a nyulat fojtogatta. De íme : halálos, gyanús csend az egész környéken. — Se róka, se nyúl, se semmi.