Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Őrség

64 BÁRSONY ISTVÁN A bokrok mellett egy ember jött; olyan volt, mint az árnyék. Csak akkor ösmertem meg, amikor a világos útra lépett s köszönt. — Maga az, Bertók bácsi? — Én volnék, megkövetem 'ássan a tekintetes urat. A kutyám nagyon szaglált erre . . . — Rosszjáratú embernek tartott, úgy-e? Rántott egyet a vállán. — Az ember nem tudhassa ; — sötétben minden tarka kutya fekete . . . A kürtje ott lógott a vállán, a kezében pedig kampós bot volt, vasasvégű ; arra támaszkodott. — Ugyancsak jó dolga van itt magának, Bertók . . . Nem felelt mindjárt. Gondolkodott. — Ha azt tetszik gondolni, akkor biztosan úgy is van ! — morogta. — Ezt a gyönyörű éjszakát lesheti itt, amíg meg nem únja. — No, abból kijutott. — Mióta éjjeli bakter maga? — Amióta egyéb nem lehetek. — Már hogyne lehetne egyéb. — Hát amikor rám esett a gép, megrokkantani; amikor megrúgott a csődör, megsántultam. így aztán bakternek jó vagyok. — Oda is egész ember kell, bátya. — Igen, aki a kürtbe bele tudjon fújni. — Meddig fújja? — A hármat már nem fújom, hanem kalapálom. Akkor ébred a puszta. — S addig kerül-fordul; járja a belsőséget. — Igen, de éjfélkor pihenek. — Akkorra elfárad ? — Dehogy ; hanem akkor a lelkek mozognak. — Ostobaság. Rám nézett; megcsóválta a fejét. — Pedig azt még a kutyák is megérzik.