Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A fehér madárról

A FEHÉR MADÁRRÓL 61 A rétről virágfűszer ömlik. Lehetetlen józanon maradnom. Már a pittypalatty is becsípett valamitől, ami túlságosan édes. Összezavarja a pittyet a palattyal! Néha kétszer is mondja az egyiket : úgy hallom. S a tarka mező felett, ahol a nagy piros vérfoltok fénylenek, egy kis kapatos felhő bukdácsol; ereszkedik-emelkedik, nem tudja az útját. Az ott az én fehérlő madaram, — a rétihéja. A sirályszárnyú, akit úgy irígylek. Hogy járja magányos utait, látszólag lankadtan ! Pedig sohasem ösmeri azt a nagy bágyadást, amely most engem az én vadrózsagallyam rabszolgájává tesz! Tündér Ilona mosolyog le arról a bokorról; kötekedikingerkedik velem. Valamelyik virág elejti egy szirmát, s az édes üzenet megindul felém, éppoly lassú, sirályos libbenéssel, ahogy az a fehér madár száll-száll, keresztül a nagy végtelenségen. Ha sürgető vágyamhoz mérném az időt, amíg a pirGs vadrózsaszirom leér hozzám: ezer esztendőt kellene számlálnom . . . * * * A fű közül meleg párázat száll ki; a virágos réten elterjed a ménta templomi illata. Amint félig lehúnyt szemmel nézek végig a lágy tarkaságon : ezüst szálakon csillan meg közte a napsugár aranya. Csak a fehér madarat látom még egyszer, amint erre kanyarodik s nesztelen szárny csapással húz át rajtam. Amint fölém kerül, éppúgy megriad, mint az imént. S aztán éppoly lengén, sietve vonul el, mint az imént. Már nem törődöm vele. Sóvár, fáradt szemem utolsó esdeklése tündér Ilona vadrózsáinak szól.