Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A fehér madárról

59 A rozstenger partjától kezdve ameddig ellátok: virág, virág, virág! — Fehér székfű, sárga oroszlánszáj, piros vadborsó, kék szarkaláb, égő pipacs ! . . . Mennyi pipacs ! Vércseppek sokasága a mezőn, a süppedő bársonyos zöldön. S a messzeségben egybefolyó, ijesztő, szemkápráztató foltok ebből a pirosságból. Ott mindenütt megpihent a sebzettszívű tündér, aki után a fájdalmas, szenvedelmes, tüzes nyomok maradtak. És ahol legszebb, legégőbb a nagy piros folt, a tízezer pipacs egymás mellett: ott száll most éppen a sirályszárnyú, pillekönnyű madár, a fehéren csillogó rétihéja. Ez is csak érzéki csalódás ; gyarlósága a nagy távlatokhoz nem szokott szemnek. A rétihéjától messze van még az a pipacsszőnyeg. Csak a vörös szín tolakodása teszi, hogy közelebb sejtjük. A lengő orvmadár éppen a völgy medencéje felett húzódik el lassan, s kalandos útjában a zsombikos rét titkait fürkészi. A nap most odatűz, s a ragyogó fénykéve, amely felülről rézsút hull a zsombik zöldjére, minden merev fűszálat megcsillogtat rajta. A szelíden mozduló légáramlás úgy mutatja, hogy ott is, a völgy nedves medencéjén, hullámzás van, mint itt a rozs között. A fehér madár csupa ingadozás, bukdácsolás. A zsombik felett úgy száll, lopódzva, óvatosan, mintha még a levegőben is bujkálna, hogy észre ne vegyék. Pedig észreveszik. A sűrű rétből felvillan valami e pillanatban ; egy fekete rém, amely termetre, mozgásra, szakasztott mása a fehér vándornak. Csak a színe mutatja, hogy tán még gonoszabb fajzat. Az is egy rétihéja. Egyike a kiterjedt rablórokonságnak, amely még az anyjára is irigy. A sötét gonosztevő vadul megy neki a fehérnek. Nyilván ott van a fészke valahol, a mocsárral körülvett alacsony füzesben : azt félti. A fehér egyet lendül oldalt s elereszti maga mellett a szőrösszívű rokont. A roham ismétlődik; a két rabló mintha a bíbictől tanulta volna a csapongást, úgy hasítja a levegőt egy-egy