Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Várunk valakit

VÁRUNK VALAKIT 55 Eltelik egy félperc. Aztán a szarkalábalakú hármas nyíláson hirtelen megjelenik egy kecses árnyék. Egy karcsú őz-suta. Fülét előre csapja, úgy neszel. Valamit sejt, ami nem tetszik neki. Felém figyel. Egy gyérvesszejű bokor, úgy ahogy, eltakar előle. Láthat ugyan, de nem eléggé. Félig lehúnyt pillám alól lesem. Alighogy oda-odanézek egy másodpercre. Amint a szemünk találkoznék, fel volnék fedezve s a suta riadtan elugranék. Pedig a megújuló zörgés elárulja, hogy ott van mögötte, beljebb, a bak is. Hátha kárpótlásul küldi Diána istenasszony ?! Hátha valami korán érett aganccsal hivalkodó vén legény az, aki egy jó lövést megérdemelne? . . . A suta megnyugszik s ámbár folyvást merev állásban marad, mint a feszes acélrúgó : azért hátratekintgél. Ez is bizonyítja, hogy nincsen egyedül s hogy aki hátul van, az még nálánál is óvatosabb. Az ott még vár; ki tudja, meddig várna, ha a suta el nem únná az ácsorgást s át nem lódulna az úton a szomszédos sűrűségbe. Most egy barna test könnyű, remek szökéssel repül keresztül előttem a nyíláson, ott, ahol az imént még a suta állott. Csakugyan a bak ! De a repülő sneffet könnyebb volna lekapnom, mint ezt a villanó őzbakot. Egy szempillantás és már sehol sincsen. Csak bámulunk utána ketten : én is, Treff is. A nap már lement s a szürkület kezdődik. Az erdő nappali hangjai elhallgatnak. A bokrok közt surrogó nesszel keresnek szállást az apró madarak. Egy vörösbegy már harmadszor repked körül ingerült csettegéssel, nyilván ott szokott hálni valahol a közvetetlen közelségemben s most nem tetszik neki a szokatlan társaság. Messziről, a nagy víz felől, ahol sűrű erdő közt egy-egy nagy magfa búsul egyedül: örvös-galamb panaszkodó-búgó