Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Pusztai csend

36 BÁRSONY ISTVÁN szökik. A kocsisom hirtelen felébred és torkaszakadtából ordítja : róka ! róka ! Csakugyan ott hűsölt a huncut, a turjános aszott füvéből rögtönzött ágyán ! Ott lesett valamire ; vagy csak nagyon utóiérte a reggel és itt rekedt éjjeli kalandozása után? ! . . . Hogy fut, mintha expresszlevelet vinne. Lompos farkát emeli, a vizet sem kerüli; száguld a nagy pusztán s keresztbe szel mindent, ami útjába kerül. Nem kell félteni, hogy eltéved ; jól tudja itt a járást. Ahogy utána nézek, látom is, hogyan fordul jókora kanyarodással az erdőnek, ahol több és biztosabb lészen a nyugodalma. A kocsisom lelkendezve hajtja a lovakat, mihelyt szárazra ér. Még akkor is liheg, amikor megáll előttem a szekérrel. Szemforgatva, képéből kikelve ismétli: »róka volt! róka ! bizony isten !« A nap elé megint odatolakszik egy kis felhőfüggöny. Hűset érzek ; jobb lesz a szekeren, mint a kemény, hideg vályún. Megyünk a pusztán toronyiránt; — neki a vizeknek, neki a turjánosnak, neki a mezőségnek. — Mindenütt ugyanaz a hallgatás, ugyanaz a csend. — A pusztai csend, amelynek most csak egy dala van : a távolról hallatszó pacsirtaszó. Arra vetés van ; a pacsirta odahúzódik a sok nedvesség közül. Itt a póli madár tilinkója is elnémult már. A görbecsőrű »zsidómadár« csak elvétve csendíti epedő hangját; s ha mégis hallom és arra tekintek : lám, ők is ketten vannak. A puszta most csupa szerelmes pároké ; — s ez a nagy csend, amelyet minden kis hang zavar : a szerelemnek, a boldog páros szerelemnek a hallgatása.