Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A «Hatalmasok»

234 BÁRSONY ISTVÁN A sunyavai völgyből igyekeztem a csorbái állomásra. A szél szemközt fújt, a magas Tátra felől. A gyorsan ügető lovak sörénye lengett-lobogott. A magas Tátra mintha lélekzett volna. Hűvös áramlások szakadoztak ki a tüdejéből; minden ilyen levegőhullám mintha visszalökött volna. És mégis : nincs az a delejes mélység, amely úgy vonzott volna, azzal a magához rántó hatalommal, mint a havas ormok felhőbe nyúló lánca. Ott volt előttem balról a Kriuán, a komor bércóriás, tarajos süvegével, s hirtelenül eső meredek.sziklafalával a túlsó oldalán. Ott volt a Szoliszkó. Mint a lappangó párduc, amely váratlanul a királytigrist látja maga előtt, úgy torpant meg a Kriván alatt, szakadékos gerincét meggörbítve. Mellette jobbról a Bástya. Széles háta a nílusi vízilóé ; hengeresen terpeszkedett, belesüppedt roppant súlyával a hajdani jégárak kőágyába. Túl rajta a Tátracsúcs. Mint a birkózni vágyó akrobata a »rajta!« előtt: úgy feszítette dúdoros, rettentő izmait. Láttára a Tupa félénken húzta meg magát; a Koncsiszko pedig dermedten hajlott előre, úgy leste, mi történik. A gerlachfalvi mammuth hideg közönnyel emelkedett valamennyi fölé, s végig lenézte őket. Csak a lomnici gigász, a szomszédja, lehetett hozzá méltó ; ez a megvert hős, aki annyi ideig volt itt király, a hatalmasok között, amíg egyszer le nem vették a koronáját s rá nem tették annak a fejére, akit még nálánál is jobban megilletett. Este volt; napnyugta. A liptói havasok, túl a Krivánon, mind égtek, amint a tűzisten mögéjök hanyatlott s felgyújtogatta ormaikat. A magas Tátra sziklaszörnyei szinte magokhoz rántottak, megbűvöltek. Ott voltak sorjában, s a tűnő nap rávetette fényét egymással versengő ormaikra. Meztelen gránittestökre mintha fejedelmi hermelinköpeny rongyait dobálta volna valami pazar kincsekkel játszó szellem. A koromfekete szirtek viharverte, orkán-