Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A bojári pusztán

A BOJÁRI PUSZTÁN 21 mást gondol, s lecsap oldalvást egy magányosan utazó fekete varjú felé. Ez a jóval könnyebben megkeríthető préda letérítette a fárasztó üldözésről. A varjú rémülten emelkedett és ijedtében vakkanó vészriadót fújt, ami sehogysem hasonlított a rendes károgáshoz. Ekkor mintha a földből nőtt volna ki, egy kis gnóm pattant fel a tarló barázdájából s nagyot rikkantott, aztán nagyot csördített az ostorával. Egyik sem a héjjának szólott, de a szárnyas rabló mégis megijedt tőle, — útjára eresztette a varjút s megfordult; elvitorlázott a zajos környékről. Majd fog ő magának más prédát, csendesebb levegőben. Ez a komédia felébresztett álmodozásomból. Néztem és figyeltem a kis gnómot, amint furcsa torokhangon gurgulyázva tötyögött bele a pusztába. A széles tarlón, amelyen haladt, megláttam azokat is, »akiknek« ez a morgó, rikoltva gurrogó torokbeszéd szólott. Ott lomháskodott egy konda disznó ; némelyik turkált, egyik-másik lassan cammogott arrább a többi közt; — általában majdnem mozdulatlanok voltak; sokan vacokban heverésztek, szanaszét elszóródva. Egypár nagyon is félrebarangolt már, ki a vetésre, ahol kárt okozhatott. Azoknak szólt a vontatott kurrogás, amivel a kis kondás hívogatta őket visszafelé: »kurrr ! nye ! kurrr hejjnyeh ! !« A hűtlen disznók felemelték a fejőket s szófogadóan kezdtek errébb húzódni. A többi nem is mozdult. Mintha tudták volna, hogy ez a biztatás-hívás mit jelent. Tudták is. Értik azok a kis kondás szavát, beszédét, mozdulatát, mintha összetanultak volna. A kis kondás mindegyiket a nevén szólítja, amelyet ő ad a disznainak s azt más senki sem tudja. Hiába is tudná, mert ha nem úgy ejti ki, ahogy kell, akkor semmit sem ér. Nyomatéka van annak és különös hangsúlya ; ha valaki egyszerűen azt mondja : »Kondor«, hát ez egy szó, amit a másik ember megért. De hogy a disznó is értse : nem kimondani kell, hanem valahogy kinyögni; az első szótagot egy kicsit ijedten, hangosan, hosszan és lefelé hajlítva, a másikat pedig csak úgy utána bökve-lökve, az »0«-betűt majdnem el is hagyva,