Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

ÁIdomás az erdőn

ÁLDOMÁS AZ ERDŐBEN 191 Néhány másodpercig csend volt; az ablaknál álló ember éles fülét nem kerülte el, hogy bent az ágy nagyot reccsen, mintha rádobná magát valaki. Megint megzörgette az ablakot. — Ohó ! kiáltotta, nem oda Buda! Csak keljen fel az úrfi! Erre már igazán felriadt az ifiúr. — Megyek, Matyi, megyek! — szólt ki éles hangon s csakugyan hozzáfogott, hogy magára kapkodja a ruháját. Egykettőre készen is volt vele. Hamar leöblítette a torkát egy kis szilvóriummal; egy falat kenyérhéjat rágicsált utána ; a nyakába dobta tarisznyáját, puskáját, s a következő pillanatban kint volt a fehér homályban, amely a havas tájékra borult. Még korán volt, ámbár az igazi hajnal már el is múlt. Tudniillik az óra szerint számított hajnal. Mert reggel öt órán túl csak nem lehet azt mondani, hogy még éjszaka van, hiába sötét odakint a világ. Egyébiránt a havas mező sohasem olyan nagyon sötét; a homály ilyenkor át van itatva derengő fehérséggel. * * * Az ifiúr elindult a havon és mellette ballagott Mátyás, a kerülő. Egy szót se szóltak. Mind a ketten jól tudták, hova igyekeznek. A friss hó olyan simán, puhán terült a földön, hogy teljességgel nesztelenül haladtak rajta. Előttök barna fal sötétlett ki a hóból. Az volt az erdő széle. Ott a magasba nyúló fák dereka árnyékolta az egyhangú fehérséget. Még mielőtt odaértek volna, egyszerre álltak meg mind a ketten. A mezőn néhány nagy árnyék suhant keresztül és hangtalanul tűnt el a fák között. Szarvasok voltak, amelyek a rozsvetésre jártak éjjel, és most észrevették, hogy legveszélyesebb ellenségök közeledik. Csudálatos, hogy a vadállat mennyire ösmeri az embert. A »gyenge« embert, aki, vele szemben, fegyver nélkül jóformán tehetetlen. S a vadállat mégis úgy retteg tőle, ahogy semmi mástól. Ezek a szarvasok is könnyű szökésekkel siettek el innen, ahol az ember megjelent.