Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A «nagy úr» hazájában

A »NAGY ÚR« HAZÁJÁBAN 121 S amint a fonnyadt fű közt keresem, hova lépjek : egy szál liláspiros virágon akad meg a szemem. Egyetlen nyíló őszi kikirics az, a hegytetőn ! Az alkonyati égen szelet jelző pír fut végig. Lilakeverék van közötte. Éppen olyan az is, mint ez a magányos, idetévedt, árva virág, amelyet most letépek. * * * Az égen két kis felhő megy szemközt egymásnak. Az egyik nyugatról jön, a másik keletről. A nyugati vándornak fehérfodros a köntöse szegélye s az a fehérség rózsásan csillog az alkonyati naptól, amely még visszanéz rá, oda, a magasba. A keleti folt ellenben majdnem fekete, olyan barna ; s amint nekifeszíti vitorláit, hogy eléje siessen a más éghajlatszülte jövevénynek : látszik rajta, mennyire nemcsak a vak véletlen hajtja, s hogy nem idegen erő, hanem a saját acélos izma kormányozza. Az egyik felhőfolt, — a fodros, — igazi; a másik, — a sötét, — egy kémszemléjét járó szirti sas. A sas szél ellen ússza meg az eget, úgy közeledik a nyugati légáramlás üldözöttje felé. Olyan magasan van mind a kettő, hogy alólról lehetetlen kitalálnom, melyik úszik majd el a másik fölött. Vagy tán egyszinten haladva fúródnak egymásba nemsokára? . . . Ebben a várakozásos pillanatban a sas mozdulatlan szárnya meggörbül kissé s a végével gyengén hajlik lefelé, mintha éket verne a levegőbe, hogy így egy helyben tartsa magát. A felhő hideg közönnyel s egyforma gyorsasággal folytatja útját a lengő tenger e különös élőszobra felé, amelyet a magasság szele megmozdítani sem bír. Most rögtön össze kell csapódniok! . . . A felhő mintha már érintené fehér fodrával a barna árnyat! . . . De íme, könnyed suhanással siklik el — felette ; s ekkor a sas, mintha varázslattól szabadult volna meg, újra éled;