Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Északi szél

94 BÁRSONY ISTVÁN De milyen Nap ! Alig ösmerek rá a glóriás ragyogású fényforrásra, amely szelíden szokott elszenderülni felhőfüggönye mögött! Ez most a haragos eleven tűz, amely nemhogy pihenni vágynék, hanem lángcsóvákat dobál szerteszét nagy indulatában, mintha fel akarná gyújtani az eget. A sziporkázó láva szétfolyik nyugaton és piros tűznyelveit végigszalasztja a felhőcsipkézeten, amely egyszerre megmutatja, hogy milyen a pokol. Az izzó függöny mögött mintha kétségbeesett alakok nyújtanák kar jókat felfelé, ahonnan pedig nem a szabadulás, hanem az örök tűz, a Nap közeledik. Az északi szél mintha most azoknak a hangját hordozná szét a pusztán, amelyen nyugtalan mozgás van folytonosan. Minden mozog, csak a felséges, hatalmas égbolt mozdulatlan. Eltűnt már róla minden felhő. Amint utánok nézek, látom, hogy ég a Napnak fordított részök s milyen barna árnyék terjed el rajtok, elől. Az apró fekete keresztek, a kis molnár-fecskék sehol sincsenek már ; az egyetlen »aki« ebben a zord szélben még fent kóvályog, egy ragadozó madár, egy lomha ölyv, amely megkésve igykszik éji szállására, a nagy tölgyek felé. Azok lombja közt hallgathatja majd egész éjjel, hogy mit mond a pusztának a síró északi szél. A remek nyárvégi alkonyatot elrontotta ma ez a gonosz szél, amely széthordta az égen a sugarak tüzét s felgyújtotta a Nap nyoszolyáját. Ő felsége, a Nap, úgy száll le a vörös lángok közé, mintha maga is esküdnék a Főnix-legendára. Körülötte a nagy égés tüneteit mutatja abban a pillanatban az egész szemhatár. A vörös tűz lassanként elhalványodik s a hamvadás során megjönnek az esti ég színei: — a narancssárga, a kénsárga, a sárgászöld s a lila ... és amikor egyik a másik után bevonja pilleszárnyát, nem marad itt más, csak a sötétség. Meg az északi szél, amely a nagy tölgyek felé siet és azoknak mesél majd egész éjjel.