Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Hajnali hangok

Célt se keresve járom az erdőt; s ahogy kivetődöm vízmosta szélére: a partot borító gyökerek közül nehézkesen száll ki egy pár tőkés. Itt volt szerelmi légyottjok, a puha, sima, partmenti zátonyon, ahova a kelő nap első sugarát szórta volt. A gácsér hápogva vergődik fel, mintha fáradt volna. Maga elé ereszti a tojót; azután emelkednek-emelkednek, de csak a fiatal erdő szintje fölé. Ott kanyarognak, forognak egy darabig; vissza is vágynának a vízre, jól is esik nekik ez a reggeli séta, a felséges, remek verőfényben. Ezek már itt laknak; állandóan itt telepedtek meg. Családi örömeik tanúja ez a sűrűség lesz, ahol valamely csöndes zugban, rejtett, korhadó tökén fészkel rucáné. Nézem a boldog, megelégedett párt, amelynek most a világ minden egyéb gyönyörűsége semmi s aközben megüti a fülemet valami szomorú, méla, panaszkodó hang. A fájdalom dala; a lemondás remegő sóhajtása, amely valahonnan az erdő mélyéből száll idáig. Ott egy örvösgalamb búg, nyög, eped; úgy vall szerelmet; úgy csábít valakit magához, akiért bolondul. A csöndes erdőnek nincs ennél lágyabb, refnegőbb, olvadóbb hangja. Valahányszor hallom, mindig sajnálom, hogy nem éjjeli madár az örvösgalamb. Milyen hangulatos lenne, ha az éjfél hallgatag órájában, amikor minden más élőnesz elcsitul, az örvösgalamb esdő, kínba fulladó búgását hordozná felénk a messze völgyekből a szél, meg a visszhang.