Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659
A nagy zsombik közt
48 — sneffek itt vannak az apró, gyepes földpűpok között. Amint a tocsogóban előre haladok, felvillan egy-egy a sárfő közül s rekedten csekkentve csap el előttem, miközben megmutogatja fehér hasát. Rossz széllel megyek s így minden sneff lőtávolon kivül kél ki. Szél irányában kellene haladnom; de akkor eltérnék a nagy zsombikostól, pedig azt el nem engedem, amit ott most, mielőtt lövést tennék, titkon megleshetek. Szinte örülök, hogy a sneff messze kél s nem hoz kísértetbe. Mert egyetlen puskadurranás: és el volna rontva a mai napra az a páratlan látvány, amiből mindig kiveszem részemet, ha az év e szakában idekerülök. Óvatosan húzódom hát tovább a nagy zsombikos felé, ahol minden zugot és hajlatot ösmerek. Messziről olyan az, mintha hullámos mező volna vagy buja zöld legelő, amelyben derékig érő fű nő. De aki megközelíti, az előtt egyszerre megváltozik a kép. A talaj hirtelen lesűlyed s mély földrepedések látszanak, amelyek felületét barnán csillogó víz borítja. A szakadékos nyílások kígyózva kanyarognak ezer meg ezer vaskos zsombik között, a melyek embermagassággal emelkednek ki a széleken is. Valamennyiről ősbujasággal csüng le köröskörül a sörényszerű lápfű, amely bozontos bölényhomlokhoz teszi hasonlóvá a zsombik tetejét. Itt megszűnik a világ. Itt nincsen közlekedés. Aki ennek a zsombikrengetegnek csak úgy vaktában nekimegy, az benne ragad, ott vész. Itt csak a leggyakorlottabb pákász boldogul; egyik zsombikról a másikra lép, hosszú lápi botjával segít magán. Aki ehhez nem ért vagy kellő türelme nincs:
