Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Végig az éren

— 34 — lopódzik az árnyék; sunyin áll meg egy darabig, azután, hogy megrezzen a nádfal: ijedten szökik arrább, helyére pedig egy sáv világosság tolul, kíváncsian. Olyan nagy a csend, hogy a törpe búvár kérkedő kittyenése is a rémület jajszavának tetszik. Az árnyékos víz szalagján megint ráesik a szemem egy olyan eleven, tündöklő fehérségre, egy tavirózsára, a mely, mintha megszökött volna a többitől: itt bujkál a hináros éren, ahol egymaga van. Még százszorta szebbnek látom így, képzeletemben a vetélytársak százaira emlékezve, a melyek közül egy sem volt ilyen ragyogó, ilyen üde, szűzi. Ahogy elsurranunk mellette, megszáll a kísértés és lenyúlok utána. A gyönyörű virág indaszerű szára nyomban kivillan a vízből s kétségbeesve kígyódzik utánam, de drága kincsét el nem ereszti. Végre is én vagyok az okosabb s engedek. Menj vissza bűbájos nimfa, hullámhazádba; menj és kötekedjél az égről lenéző csillaggal, a mely, ha meglát, azt hiszi: az ő tükörképét veri vissza a víz. * Este van és a nádas fölött mozog a vízi szárnyas. A vadruca süvítő-suhogó repülését hallom; de most más köti le érdeklődésemet; a ruca békén mehet tovább. Nyugat felől, ahol a nap éppen megbuktatta arcát a borongós látóhatár ködéi között, egy sötét madár közeledik, olyan repüléssel, mint a kalandozó lepke. Hol kiterjesztett szárnynyal úszik, hol megdobban a levegőben s félfordulatot kanyarít