Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XIV. Zizegő nád közt (színnyom. képpel) - Este

76 t>o Zizegő nád az egyetlen, a mi mintha folyvást beszélne hozzám; a magány dicsőítését sejtem a halk suhogásban, a mi a pelyhes szárak közül szerte hangzik. Lenyom a hőség, de semmiért sem adnám azt a lankadást, a mivel tönkre tesz. Hisz erre vágytam! . . . A forró világban, a minek a sejtése annyira izgat, hogy is képzelhetném nélküle magamat? Ha jön egy szélroham, a mi mintha a vizek mélyének a sóhajtása volna: ott siklik el az a nádas aljában. Előbb lódul egyet a gyökér tájéka, s a nád bokrétája csak azután lendül utána. Még a csónakom is megérzi a vizek ingását . . . Álom ez, édes álom, a melyből bár ne kellene fölébrednem soha. Hadd érezném, hadd sejteném örökké a lassú elmúlás e jeleit, a mik a láp életét örökös haldokláshoz teszik hasonlóvá. Hadd látnám örökké a nyári nap lángjának titkos munkáját, amely sokszor életet ad, amikor azt hiszszük, hogy gyilkol; és sokszor holtra sorvaszt, amikor rossz órában ereszti ki hevét . . . * Múlnak az órák, mintha hosszú évek röpültek volna el fölöttem. Siklik a csónakom, vissza, vissza! . . . Zizegő nád zenéjét nem hallom már; a puszta virágos mezősége van megint előttem. — Síró bíbicz kap fel a zörgő szekér elől a levegőbe, s jajgatva, csapongva lendül befelé, a láp rejtett szigetére. Nyári nap forróságát, az égi tűz megolvadt aranyszinét felváltja az esteli szürkeség. Este. A hajnal meg az alkonyat édes testvérek, a kiknek az a sorsuk, hogy örökké keressék és kergessék egymást, — örökké hiába. Édes anyjok a föld, édes apjok a nap. Amikor kikelnek anyjok méhéből, ifjú fejökre nyomban ráhull apjok tüzes csókja; attól aranyhajú, vidám arczu, kaczagó gyermek lesz az egyik, aki ellenállhatatlan hatalommal fejlődik csakhamar a világot körülölelő fényességgé; a másik gyermek édes, szende arcza pedig elkezd halványulni, amikor elcsattant pirosló arczán az égi csók; mélaság ömlik el vonásain, szép szőke haja megsötétedik, utoljára valami titkos barnasággá oszlik az egész bűbájos látomány, a melynek a körvonalai mind jobban és jobban egybefolynak a mögötte feltűnő éjszaka árnyékával. Amaz maga az erő és a csudálatosság; emez maga az elmúlásban rejlő fájdalom. Akiknek olyan a szivök, hogy jobban megkapja a búcsú, mint a viszontlátás: azok mindnyájan jobban szeretik az alkonyatot. A bánat e kameleon-leányát, aki más és más hangulatot tud kelteni mindenütt, amerre mosolygó szomorúságát megmutatja.