Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

I. Arasznyi világ

4 -*>o a czikázó villám egy pislantásának az időtartamával. És én mégis beszélek hosszú életről, nagy emlékekkel gazdag múltról és régmúltról; reményekkel telve várom a jövőt; számitok rá, hogy ha meghalok, az unokáim emlegetnek; örülök a reménységeknek; egy örökkévalóságnak tartom az oly óra eljövetelét, amely valami boldogságot igér; és ha már nagyon sokat éltem, ha dúslakodtam minden örömben, ami iránt fogékony az emberi lélek: akkor még arra is ráérek, hogy megunjam, megelégeljem az életet, kívánjam a legnagyobb nyugalmat, a sírban való örök pihenést. A tér és az idő végetlensége a közönséges életben mindamellett megszűnik számomra, s minthogy nem tudok oda emelkedni, ahol a látás sugara beszabadul a határokat nem ismerő űrbe: a magam kicsinységéhez kényszerítem a legnagyobbat, a megfoghatatlant; véges eszem mértékét alkalmazom mindenre, amihez közöm van; nem törődöm egyébbel, csak a mit az érzékeimmel elérhetek; testet akarok adni mindennek, hogy ne legyen tőlem olyan messzire, hogy testi érzékeimmel megérthessem, felfoghassam, magyarázhassam. ^ Jól esik ez az önámitás, ami nélkül örökké azt kellene éreznem, amit az álmodó érez, mikor valami rettentő magasságról esik lefelé, egyre esik és a növekvő, rohanó sebességben a menekvés reménye nélkül várja, hogy mikor zúzza magát össze valami sziklán, vagy mikor nyeli el a tengerek örvénye, ahol már lesik a tátott torkú éhes szörnyetegek. Szükségem van rá, hogy néha erőszakkal is megfeledkezzem mindenről, amibe bele nem kapaszkodhatik a látásom, ami túl van az előttem terülő csudaképen; mert ha magányos szobám négy fala közt eszembe jut, hogy minden pillanattal a földi szépségek milliói pusztulnak el odakint, amiben nekem sohasem volt részem; hogy a világ haladása meg nem áll, a madárének elhangzik, a virágillat semmivé lesz, az örömek minden forrása egyre apad, anélkül hogy én is segíteném fogyasztani: akkor feltámad bennem a rút önzés és megátkozom a sorsot, amely kényszerit rá, hogy ablakomon kinézve, megelégedjem a világból azzal a darabka kék éggel, amiből mindössze egy futamodásnyi hosszúságot látok; ezenkívül nincs is más előttem, mint szürke, kormos háztetők, avult, mohosodó cseréppel, komor visszataszító kéményekkel. Én istenem! mintha volna abban igazi különbség. Mintha csakugyan nem lenne mindegy az, ha egyszerre egy nagy tiszta lappá egyenesednék ki a mi csillagunk tüzes keblét boritó földréteg, amelynek minden gyönyörűségét szemünk elé ránthatnék egy nagy tökéletességű messzelátóval! Hisz' akkor még folyvást kívülünk maradna a világűr kiszámíthatatlan térsége, amelynek utai és rejtélyességei már csupán a szellem előtt lehetnek nyitva, a testi érzékek előtt soha. A telhetetlen vágyak serege akkor felkivánkoznék belőlem a csillagokhoz s azt okozná, hogy boldogtalannak érezném magamat, mert nem ábrándozhatom a hold lakatlan mészhegyein, nem érezhetem a Vénusz forróságát, a Mars hűvösségét.