Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XII. Őzike (két színnyomatu képpel)

63 Nyári ég sötétkékje hajlik át az erdő sűrűjén; látom a nagy fényt, a mi kápráztatva villog ki a melegség áramlatából; kint a napon ugyancsak érezném már a június erejét. De itt, a bükkösben, nincs tüze a belopódzó fénynek: félénken bujkál a lombnyilások között az eltévedt sugár. Hajnaltól késő estig hallani a madarak dalát és még sincs lárma; hol megcsendül, hol elhallgat az ének; kakukszó járja be a visszhangos völgyeket, a bokros erdőrészekben rigó fuvolázik. Szinte lábujjhegyen lépkedek az árnyékos uton; nincs itt most senki kívülem. Sajnálnám megzavarni ennek a csöndes környéknek a nyugalmát; megmegállok valami nagy fa mellett, hozzásimulok, hogy egygyé váljak a homálylyal, hogy észre ne vegyen a pintyőke, amely csengő dalával hirdeti, hogy egyesegyedül hiszi magát. A júniusi zöld elevenebbre festi a mohot is. Neki támaszkodom egy vén tölgy derekának, könyököm puha párnába süpped, sűrű mohpázsit az, amely réteggel fonja körül a százesztendős, korhadó fatörzset. Minél tovább ácsorgok itt mozdulatlanul, annál inkább megszűnöm létezni a környezet elevensége előtt. A vadgalamb, mely ijedten csapott el fölöttem az imént, s csak nagy keringés után mert megülni egy száraz ág csúcsán, sokáig figyelt rám gyanakodva. Lassankint már nem törődik velem, felfújja zománczos begyét, s elkezd nyögni, búgni, úgy hívja a párját. A haraszt közt megmozdul valami, moszatolva töri magát előre s kioson az árnyékból egy világos foltjára az útnak. Fürge erdei egérke játszik ott, napfürdőt vesz a levelek közt tánczoló sugárban, de óvatosan surran a gaz közé, amint a legkisebb gyanús nesz megriasztja. Még a pillangó se fél már tőlem; itt verdesi össze a szárnyát a fülem mögött; leszáll a kalapom szélére s elkezd sétálni rajta, bátran lengeti a vitorláit, amelyek legyezését mintha érezném, úgy képzelem. Alig tudok megválni ettől az idegyökeresedett állapottól; amikor megmozdulok, hogy tovább menjek, magam is összerezzenek a saját lépésem neszétől. Be' kár, hogy elriasztottam a szép tarka pillét, amely most csapongva küzdi fel magát a lombok közt a kék végtelenség felé s ott elkezd himbálózva úszni, hánykódni, mint egy szélkergette, piczi, aranyos léghajó. Tovább, tovább! keresem a még nagyobb magányt, a még nagyobb sűrűséget. Valami hív, csalogat oda, ahol a madár se igen jár, ahol egészen elnyel az erdő süket csöndje. Hiába keresném itt az úgynevezett regényes tájakat, ahol a sziklaormok meredek kopár kővárakat alkotnak s fenyves zúgása kisért. Csupa lomberdő ez, susogó, kaczagó, árnyéka nem ijeszt, inkább lecsillapít; nincs itt a magánynak szomorúsága; elhagyatottság kínos érzetét nem kelti a hallgatás, amelynek egyetlen hangja sincs az emberlakta világ zajából.