Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

X. Szegény Pupák

52 'S* A jó Pupák! Mintha most is látnám, hogy gubbaszkodik a sörtésképü Simon Györgye vállán, a ki hűséges paripája vala neki az uhu-kunyhóig, meg onnan hazáig. És szinte látom, hogyan mered rá nagy sárga szemével az öreg Hektorra, aki, hogy eljutott a kutyái életkor legvégső határáig: félig vakon és földsiketen élte nyomorúságos világát a küszöb mellett való örökös alvásban; csupán a szaglálódásra levén utalva járáskelésében, s lemondva örök időkre az erdők csendjének a megzaklatásáról, amihez pedig úgy értett régente, amikor még az ifjúság tűzvére lángolt ereiben. Pupák búskomor volt, de ez a hangulat nagyszerűen illett bölcs arczulatához. Néma büszkeséggel tűrte rabélete megaláztatását, és sírba vitte magával a szabadság után érzett olthatatlan vágyat. Tömzsi termete, széles válla, zömök tagjai mind a komoly megfontolásnak voltak kifejező külsőségei, a mik nem kis mértékben váltak díszére Minerva e bölcs madarának. Ki nézte volna rossz szemmel nagy mélaságát, amikor hazát, szabadságot s talán hitvest és gyermekeket egyszerre veszítve: hitvány konczon kellett sínylődnie, mások kegyéből?! . . . Értettem őt, a boldogtalant, s ha megálltam ketrecze előtt, s benyúltam hozzá, hogy megvakargassam borzas fejét: elvonult előttem egész múltja, amelyet tele képzeltem hősiességgel és titokszerűséggel. íme az éj komor lovagja! Úr volt egykoron; büszke, féktelen; erdő homálya volt az otthona, sötét ködök közt járta légi útját, a melyben nem volt vetélytársa. Most egy darab fakóvörös máj van a csorra közt, a melyet megvetéssel szakgat szerteszét, s unottan habzsolja be, mert hisz élni kell. Fél lába görcsösen markol egy tengeri-csutkát, a mit úgy dobtak be hozzá a gyermekek. Ez a csutka most minden mulatsága; meggörgeti, arrább taszítja, majd nézi-nézi, hosszasan; aztán egyszerre elfogja az álom; pislog, bóbiskol, a két tollpamacs lesimul fejére, s ő álmodik a szép szabadság holdfényben úszó éjjeléről . . . s> <c >S Azt álmodja, hogy alszik a föld; elhallgatott az erdőn a madárdal, s ő kiül a vára sötét ablakába, a mély odu szélére, úgy köszönti a szürkület óráját. Nyugalom éjszakája betakarta az egész világot; holdvilág fényes ívet vont a hegy fölé; a fa megrezdült az erdei fuvalomra, nincs most lárma, csöndes a tájék. A lombok között apró kísértet-árnyak suhannak el, kergetik egymást nesztelen rohammal; egy-egy sötét villámlás az egész jelenség, a mi az eltűnő fekete pont útját leírja. Szárnyasegerek szunyogkergető játéka az. A hegyszakadék sűrű ölében megrázza szárnyát, ő, a nagy bagoly. Indul légi kirándulásra; puha selymes tolla meg nem csapja áruló zajjal a szellős ürességet; széles evezője a lehelet gyöngédségével metszi át az alaktalan nagy pusz-