Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

VII. Május - Esik eső

39 megpattannak az erek; ez már a hivalkodás, a tetszelgés, a melylyel párját hódítgatja; vele jár azután a meghallgatott szerelmi vallomás boldogsága, a mire nincs elég ékes dicsőítő himnusz még a fülemüle kebelében sem. A meleg esőre lassankint előbújnak a földben lakó kis szörnyállatok is; kicsalja őket a sötétségből, a penészből a legfrissebb keletű nyirkosság; vágynak a napra, a mi tulajdonképen nem nekik való örömek forrása; de azért ők is tudják élvezni a nem számukra termett világ külső szépségeit. E közben pedig a párosodás istene mindenféle édes ingerekkel szórja tele a földet, hogy a ki bárhova, bármerre fordul, látója lehet a gerjedelemnek. Esik eső, langyos eső . . . Egyik-másik felhő mintha nem is lenne igazi, csak úgy oda volna rajzolva az égre. Olyan világos a széle, olyan puffadó a közepe; jobban hasonlít egy nagy foszlósbélü kalácshoz, mint holmi menyei víztartós hombárhoz, pedig ha egy kicsikét oldalt billen: rögtön kicsordúl valamicske a tartalmából. A milyen könnyen megered, olyan hirtelen el is áll megint. Tavasz derüjében-borujában csupa játéka van ennek az incselkedő harmathullásnak. Pásztásan locsolódik, s széles utakat hagy helyenkint szárazon, a merre elvonúl. A suhanó fecske úgy elvillan közte, hogy alig egy-két rézsútosan hulló esőszem éri fekete kabátját. Mintha valóságos szentelt víz volna, a melynek áldással terhes minden csöppje! Kizöldel az élőhalott növény, a mint megérinti ez a legtisztább szépítőszere a természetnek; gyökérré izmosodik a szunnyadó csira, befürtösödik tőle zöld lombbal a galyak környéke. Odafent a magasban pedig csak össze-összefut a vizek párává ritkult tömege; a megtorlódás pontján kisajtolódik belőle egy kis harmat; mire az lehull a földre, már szét is kergeti egymástól a birkózó felhőket a szél meg a nap, s egy gondolatnyi idő elteltével felszikkad a meleg sugártól a határ, a meddig a szem lát. A langyos esőcseppek egy részét beiszsza a föld, elszopogatja a zsenge növény; más része lefut a kocsányon a pálhák fészkébe, a hol gyűszűnyi zöld tóvá növekszik. Félelmes mélységű tenger az a levelész-bogárnak, amely nem tud segíteni magán, ha egyszer valami véletlen fuvalom belesodorja az örvénybe. A mi vízcseppet azután se föld, se növény el nem fogyaszt, a mit már fölöslegesen szórt le a kékesszürke felhő: azt összegyüjtögeti, megint felcsipegeti a napsugár, közösségben a májusi szellővel, a mely rögtön felsöpri a szállongó párát s viszi vissza a levegőtenger nagy birodalmába, a hol még sok millió olyan kis vízcsepp vár tömörülésre, uj felhővé való alakulásra, — lehullásra. Esik eső . . . mannahullás az most! Nedves április olyan kívánatos ajándék a gazdaembernek, a mire, ha még mérsékletesen hűvös májust is kap: reménységgel nézhet eléje az év fizető szakának.