Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

VI. Itt vannak (színnyomatu képpel)

30 '«*> Itt vannak! — útban vannak a nász paradicsoma felé. Ez az ő idejök, amikor az őszi vetések fölött már szól a pacsirta, s ha csak a hideg tavaszi szél vissza nem nyomja, fölemelkedik a magasba, keresi az utat a felhők felé, a hova majd akkor látogat el igazán, ha a májusi ragyogás uj pompával teszi ékessé az eget s ha a búza közt fészkelő párját akarja onnan fölülről mulattatni. Olyan egyhangú volt az erdő, amig a szalonka meg nem érkezett. Most ez a félénk kis madár meghozta bele a változatosságot. Keressük az érdekes vándort mindenütt s boldogok vagyunk, ha találkozunk vele, ha ritka véletlenből megleshetjük, amikor gyanútlanul pihen vagy csemegézik. Magányos utaiban meg-megkeresi a föld nedvesebb pontját, ahol elég laza a húmusz, hogy beleszúrhassa hosszú csőrét. Ott elkezd forogni a saját csőre körül, egyhangú, doromboló ümmögést hallat hozzá, két szárnya hegyét lecsüngeti, rövid farktollait meg-megbillenti, néha megáll, aztán újra kezdi ezt a mulatságot. Aki látja és nem érti, hogy mi az, azt hihetné, hogy valami tőr fogta meg a szegény madarat, vagy mintha egy kicsit beszeszelt volna s attól volna olyan bolond kedve. Pedig nagy fifika az, amit ilyenkor a szalonka véghez visz. Ez tudniillik az ő kenyérkeresete. Gilisztát, földi kukaczot kutat a nedves földben; a megriadt féreg nyugtalankodik s elő is mászik a doromboló moszatolásra s egy pillanattal később a szalonkának isten kegyelméből való csemegéje lészen. De alkonyatkor vége van ennek a prózai foglalkozásnak. A tavaszi naplemente egyszerre költői hangulatot kelt a szalonka szivében. Fölötte elröppent egy tüzesvérü társa s elvartyogta magát. Messziről mintha éles czirpegés lett volna rá a válasz. Egy bájos jércze szólt ott, talán egy még le nem foglalt kisasszony. Megberzenkedik ott lent a kis kakas és surrogva röppen föl. Ki, az ágak között a fák fölé! Elbódulásában ringva-ingva hintázza magát a levegőben; csupa forró vágy, csupa édes kívánság dagasztja csöpp szivét; egyszerre nyakát megtekerve, beleczippant ő is az alkonyat csöndjébe, mintha kiáltó szózattal hívná fajának eladó szüzeit: „jertek erre, jertek! itt vár, itt repdes hű lovagotok!" A dombtetőn elhal a czippanás, de visszakérezkedik a visszhanggal egy másik jeladás, egy másik hímszalonka „kroj" szava, amelyből egyaránt kiérzik a vetélytárs iránt érzett gyűlölet s a szerelmi hevület. Megtelik ezekkel a hangokkal az esti levegő. Kis szárnyas árnyékok libegik végig a völgyeket, elsiklanak a domb fölött, betekintenek a szomszéd hajlásokba s e közben folyvást hallani hívó szavokat jobbról, balról, fönt és alant: czpp! czpp! . . . kroj! kroj! kroj! A szálláscsinálók, a félénk futárnépek, mintha kevésbé értenének ehhez a pompás mulatsághoz. Ök mintha izgatottabbak, idegesebbek és vadabbak lennének, mint később érkező társaik, a bagolyfejüek, akik pedig talán testvéreik. Ezek a bagolyfejüek a szalonkatársadalom előkelői, rangosai; ők a legszebbek s a vadászember előtt a legkívánatosabbak. Langyos tavaszszal lomhán,