Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

VI. Itt vannak (színnyomatu képpel)

28 '«*> egymást kergető, egymásba folyó vad-nyomok. Azt hinné a tapasztalatlan vadász, hogy téli álmot aludt a nyúl is, mint a morga, hogy olyan jól eldugta magát a nagy fagyok alatt, amig az enyhülő februárius egyszerre tuczatjával cziczáztatja őket a réten s a repczeföld tábláin. Pedig csak onnan van a látszólagos megsokasodás, hogy az első langyos sugár vágyakat gyújt a nyúl-szivekben is és tűrhetetlen epedésében egyre száguldoz attól kezdve a csábító nyúl-ficsúr, s tele rajzolja kalandozásai szinterét csonka-keresztalaku nyomával. Amig ki nem süt márczius tavaszi napja, legfölebb valami varjú kerülhet akgatékunkra, vagy egy-egy útunkba vetődő dúvadat pukkanthatunk agyon. De a déli szellők föltámadásának igézete hirtelen fölold a keserves lidércz-nyomás alól. Napról-napra türelmetlenebbül várunk valamit; tudjuk, hogy kedves vendégek vannak útban felénk,' s a langyos fuvalmak minden perczben ide lendíthetik a várt vendégek „szálláscsinálóit". Ah, mily érdekes látogatás ez! A szálláscsinálók egy-két tagja is elég, hogy kicsalogasson bennünket az erdőségbe, a kopasz fák közé, ahol még mindenütt hófoltok vannak a völgyekben s a mohokon kivül alig lehetne valami zöldet találni. Milyen öröm, amikor hű vizslánk először jelzi, hogy előtte van egy a szépek szépe közül. Alig hogy elkészülünk az üdvözlő lövésre, fölszáll a vendég a tüskebokorból, egy-két szárnyvillanás és már eltűnt. Nagyon félénk, nem könynyen ösmerkedik; csak egy pillanatra mutatja meg rozsdás tollát, alig van időnk észrevenni, hogy nem a bagolyfejü nemzedékből való. Az erdei szalonkák futárja, egy kis kéklábu szálláscsináló csapott el előttünk. Most már bizonyosak lehetünk benne, hogy érkezőben vannak a többiek is, a nagyok, a sárgalábuak, a bagolyfejüek. Rózsás reménység fakad szivünkben az iránt, hogy jó szalonkázó évadunk lesz! Hogyne! mikor ily korán itt vannak már a kéklábu futárok, a nyugtalan hírvivők, amelyek csudálatosképen mindig korábban érkeznek hozzánk a nagyoknál, pedig a természetrajzban tudós férfiak egy fajnak vallják valamennyit. Annyi bizonyos, hogy alig van madár, amely oly csudálatos változatosságot mutatna az alapjában véve hasonló tollazat tarkaságában, mint az erdei szalonka, s igy érthető a sok nézeteltérés. Valami nagy gyönyörűség az, a tavaszi szalonkázás idején bújni az erdőt. Meleg még nincs; ami verőfény megbizsergeti tagjainkban a vért, az nem hogy terhünkre lenne, de inkább kívánatos, mint öreg embernek a kenegetés. Az újjászületés jótékony nemtője elkezdte munkáját; érezzük már a tavasz balzsamát; minden kis szellő tele van ígérettel, a minek a beváltásában bizonyosak vagyunk; itt-ott látni egy kis folt füvet, csak afféle sárgazöld elevenség az, nagyon fiatal még; pölyhös libának a színéhez lehetne hasonlítani. Minél mélyebben vagyunk a sűrűségben, annál ritkább nyoma van előttünk az ébredésnek; szunnyad a természet, de már nyughatatlan; még nincs nyitva