Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
XXVII. A hegy betege
SS 16 5 matot a lombra. Egyszerre úgy rémlett, mintha megmozdult volna velem az erdő, s altató ringásba rezdült volna; azután lassú forgássá vált a ringatás, utoljára egészen elszédültem belé. Szinte megaludt a vérem, s a lélekzet mintha elállt volna bennem; láttam, hogy megnépesül az erdő mélye, csöndes kaczagást hallottam a fák közt; a virágos domb alól elfojtott zokogás sírt fel hozzám, fehér szellemsereg lejtett a ködös bérczoldalon, s a selymes lappantyú, a lidérczmadár, majd itt, majd ott köszörült mellettem. Gerzson erősen megrázta a vállamat. — Jöjjön, siessünk! — mondta izgatottan. — Én nem állom ki itt, engem megöl ez a szörnyű sok mozgás, a mivel tele van az erdő. Egy falevél se rezdült, még egy kabócza se pörczögött, neki mégis sok mozgás volt ott. A nagy, sápadt ember rámutatott a kopár bérezre. - Nézze, hogyan fénylik a csúcsa a holdvilágban, mintha valami boszorkányvár lenne. Higyje el, van abban valami, hogy a hegyvidék tele van lidérczczel; én azt mondom, hogy nekem is ilyen lidérczem van, a melyik engem napról-napra fojtogat, amig egyszer majd megöl. Nem tréfált, valami fájó lemondás volt a hangjában, a mi megdöbbentett. Egészen elfoglalta a bérez éjjeli képe, odatapadt a szeme, mereven. — Pedig szép, nagyon szép! Az első időkben el tudtam nézni egész éjjel; síkságon lakó ember sohasem lát olyat, amikor a hold elkezd bujkálni a szakadékok mögött s hol ezt, hol azt világítja meg, mialatt a többi koromfeketére változik. De amióta a „vále báluj" kopár köveiben kivilágított temetőt láttam, azóta azt hiszem, jel volt az, hogy készüljek lassan, mert elkövetkezik már az időm. A hold épen megkerülte a legmagasabb bérczet s a mint újra kibukkant, ott volt előttünk megfényesedve a „vále báluj". Egy köves, sziklás hegyszakadék az, rohanó hegyi csermelylyel az alján; a hegyoldalak kopárak; nagy sziklatömbök vannak rajta keresztüldőlve egymáson, messziről olyanok, mintha száz meg száz óriás kőkereszt borítaná a meredek hajlatot. Valami gyönyörűség volt az a látvány, a mitől végig futott rajtam a hideg. Gerzson sürgetett: — Látja? . . . menjünk innen! . . . :;c Másnap megtudtam, hogy Benkő Gerzsont egészségi okokból áthelyezték egy alföldi uradalomba. Nem találkoztam vele egy teljes évig, akkor a véletlen megint összehozott bennünket.
