Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXVI. Vadorzók (színnyomatu képpel)

161 A hegység, a napsütötte bérez, a magasságok és a mélységek látása, érzése, meg a bennök s rajtok való barangolás növeli meg igazán a szivet, a semmit nem félő bátorságot. Vagy tán nem is annyira bátorság az, mint inkább vakmerőség. Hisz' a bátorság nagy erényével nem párosulhat az alattomosság csúf szenvedélye, ami nélkül nincsen vadorzó. A napvilág, a bátrak e fényes útmutatója, bántja az ő szemét; neki a hold derengő fénye kell; az éj homályában legszebb ő neki a világ. Amikor a magány embere meglapul ahhoz a sziklafalhoz, a melynek a széle alig egy pár lábnyira tőle, mutatja a fekete ürességet; amikor az orvvadász látni sem akarja a veszélyt, s csak a túlsó hegycsúcson őrködő zergebak foglalja el minden figyelmét, a melyet csúszva közelít meg, mint a kigyó, s ezalatt a lábának alig van annyi helye a sziklán, hogy meg bírjon támaszkodni a test súlya alatt: akkor ez már csak a szenvedély vakmerősége, a mely nem törődik a „pecsenyével" (a síksági vadtolvaj egyetlen kívánságával), hanem dicsőségre szomjúhozik és reszket a gyönyörtől abban a pillanatban, mihelyt a nemes vad hatalmas bukfenczczel szegi nyakát lövése után. Ez az „igazi", a ki nem ösmeri, hogy mi a félelem; a ki szembeszáll a veszélylyel, mint minden élő lénynyel, a ki erőszakkal elfoglalt területén megháborgatja a mulatságát. Dunán innen, Dunán túl, a határszéli nagy erdők mélyében, néhol örökös a harcz az erdészek s a vadorzók között. Apáról fiúra száll az eltitkolt boszuvágy, mely csak alkalomra vár, hogy megfizessen egy-egy megaláztatásért. Nincs irgalom a szenvedély ez őrjöngőinél. Lelövik az erdészt hivatalos járása közben; beküldik hozzá golyójokat az ablakon át is, amikor a fáradt ember otthon békében vacsorázik. Erdőn, mezőn barangolva, néha találkozik velők a vadász. Megülnek csendesen a fák közt, mint a földre szállott ragadozó madár. Ha azt reménylik, hogy nem veszszük őket észre, mozdulatlanul maradnak, amig jól el nem haladtunk körletökből. De ha gyanús a közeledés, akkor levágódik az orvvadász a gazba s mire odaérünk, a hol megpillantottuk: hűlt helye, elcsúszott. A róka nem oly ravasz, az őz nem oly gyors, a mókus nem oly ügyes. Ha majd kipusztúl, úgy gondolunk rá, mint a zsiványra, a ki legregényesebb alakja volt az alföldi rónának. Bársony : Erdőn, mezőn. 21