Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXVI. Vadorzók (színnyomatu képpel)

158 i*> A februárusi nap csöpp melege éppen csak a legfelső hópelyheket bágyasztotta el az olvadásig, de ha végigsepert a mezőn egy szélroham: újra megfagyott a párázó nedvesség. Még fehérebbnek, még ragyogóbbnak látszott a házak teteje, a messzeségből felnyúló hegyorom, a fa ágára bokrétásodott zúzmara. Hanem délután egyszerre megváltozott az idő. Eleinte mintha ritka, azután sűrűsödő füstöt fújt volna valami láthatatlan óriás az égboltozatra: elkezdett a levegő szürkülni, ködösödni. Felhő keveredett az égre; a széles fehérszegélyű lebbencset magasabbra dobta egy alulról neki gyürkőző légáramlat; ott összehajoltak, betüremkedtek a megszakadozott szélek, s egymásba folyt a szürke szinek csekély változatú árnyalata. Azután a nagy kavargásban lomha egyenletességgel oszlott meg az égbolton a pára; csupa apró jégcsillag vált belőle, egymás mellé sorakozó milliárdja a hópelyheknek: akárcsak a hadak útjának a megszámlálhatatlan világai a porszem nagyságában. És nemsokára esett a hó . . . Valaki csendesen sompolyog ki a faluszéli viskóból. Vállán egy ócska szűr; csak úgy fogja össze a mellén, anélkül, hogy a karját átdugta volna a szűr ujján. A környéken egy lélek sincs, mindenki behúzódott a meleg tűzhely közelébe a haragos tél elől. Az ember félkört kanyarít a nyakával: az elég, hogy mindenfelé elérjen a szeme. Jó idő! — dörmögi elégedetten — félóra múlva itt lesz a szél is. A kutyát se eresztik ki. Azután csöndes, meggondolt lépésekkel kapaszkodik fel a szőlőhegy oldalára; vissza se néz, amig el nem éri szent Orbán kápolnáját. Az a legmagasabb pontja a dombnak. Onnan még egy pillantást vet a falu felé, amely ott terül oldalt, a lábánál. Ha egyik-másik kémény nem füstölne, azt lehetne hinni, hogy valami elhagyott karavántelep az a hósivatagban. . . . Lekapja báránybőr kucsmáját és keresztet vet a kápolna ajtaja előtt. Imádkozik. Azután a szűre alól kihúz valamit, a mit eddig gondosan rejtegetett. Egy egycsövű puska az. Körülnéz, megvizsgálja: rendben van-e? Most már nem kell dugnia; megindul újra, keresztül a szőlőhegyen, ki az erdő felé, amely ott sötétlik, túl a síkságon. A hó esik egyre. A hol a gyalogösvény azelőtt feketére volt taposva, ott most megint fehér csík húzódik el. A szőlőkert sövénye be van már hintve jégmorzsával, az ember bocskora szép tiszta nyomot hagy minden lépés után. Most már siet. Most már nem kell attól tartania, hogy találkozik valami falubelivel, talán az erdészszel. A széles bocskor nesztelenül tiporja a frissen hullott havat. A „szimpla" megint eltűnik a szűr védelmében. Nagy kár volna, hogyha beáznék.