Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXV. Álmok

151 Köröskörül nagy szálfák, gyönyörű termetű bükk-daliák alkottak zöldelő boltívet, de a legnagyobb is csak sugár gyermek volt ahhoz a gyöngyösfejű, elkorhadt keblű fa-gígáshoz képest, a melyben megpihentem. Szemközt látszottak az ingó-ringó cserjék. A tücsök fáradtan terpeszkedett el egy tavalyi gubicson; a mókus álmosan pislogott s nem moszatolt a magas ágon. Csak mintha a föld alól, a nagy fák derekából, vagy a levelek közepéből zsibongott volna ki valami dallamba folyó döngicsélés. Szemközt az egyik bokor mintha megfényesedett volna előttem: egy zöld sugár csapott keresztül rajta, egy szárnyas árnyék, egy világító semmi. Halvány, bájos, mosolygó gyermekarczban végződött a finom, zöld árnyék; mindjárt tudtam, hogy a bokor lelke mutatta meg magát a gyanútlan csöndben. S íme, mindenfelől megnyiladoztak a sűrűségek; a hajlongó ágak érthető szavakat sugdostak; beszélő elevenség nyüzsgött, a levelek s a galyak mintha gondolkodó lényekké váltak volna. Valami kábító nyomás kezdett rám nehezedni a nagy fa üregében; felülről a fa belsejéből, derengő fény áradt, mint a kápolnák öröklámpájának a zöld üvegén át. S a derengésben megláttam az ezeréves tölgy aggastyán-szellemét, a ki dicsfényben fürödve nyugodott ködös trónján. Oly rosszul esett fölébrednem ebből a gyönyörű álomból. De most, hogy az álom eszembe jut, megszáll a kétkedés: nem volt-e valóság? Hisz' ha ránézek a felséges bükkre, amely az őserő s az örök reménység ölelkezése: el nem hiszem, hogy ez a remek élet csak öntudatlan kényszer, csak fizikai törvény! Hisz' ha megállok a bérezi fenyő előtt, amelynek a csúcsáig elfárad a szemem: kétségbeejt, ha meg kell tagadnom gyökereitől az akaratot, amelylyel szándékosan, tudatosan markolnak bele a sziklák porladó rétegébe. Ne tudná a bokor, ha szent fülkéjében elrejti fészkét a fülemüle? Ne érezné azt az egész erdő, hogy micsoda szépség ömlik el zöldelő pompáján, s ne lenne rá hiú ?! . . . Most persze, csak a gyászt érezhetik az erdő szellemei; most a téli álom, a vasmarku fagy ölelgeti a fát. A cserjék tövében, mélyen a föld alatt, szenderegnek puha mohbölcsőben a bokor nemtői; messze van a kikelet, a melynek a fuvalma felébreszti őket s kicsalogatja az erdei rétekre, a hol ujjongva dobálják el mohsipkájokat s rügybimbót fonnak halántékaikon koszorúba. A szálas sudarfák derekából nem kívánkoznak ki a zöldszakállú manók, akik gonddal, figyelemmel nézegetnek körül, hogy nincs-e a közelben avatatlan szem, amely elvakuljon abban a gyönyörben, amikor a lombfák szűzistennői kilibbennek galambszárnyokkal a napvilágra. Most az óriás tölgy mély üregében cseppkőbarlang