Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXV. Álmok

XXV. Álmok. Nincs oly képzelet, amelyneka képei egyebek lennének ösmert fogalmak észszerű vagy rendellenes változatainál. A hit arra tanít, hogy testetlen a lélek; a tudomány azt magyarázza, hogy csupán bensőnk meghatározása, körülírása az a képzeleti fogalom, a mit szellemnek nevezünk: mégis magunk előtt látunk valami alakot, amikor a láthatatlan lélekre gondolunk. Dajkánk meséi élő, mozgó szellemlényekkel népesítik meg képzeletünket, s ősz fejjel is ugyanolyan tovalibbenő, nesztelenül suhanó fehér árnyéknak hiszszük a lelket, mint valaha, régen, gyermekkorunkban. Babonára hajló, fejletlen értelmünk megtelt akkor a titkosért való rajongással, s azóta szeretjük azt, a mi túlvilági, ha borzadunk is tőle; szívesen népesítjük be képzeletünk szellemalakjaival a holt anyag minden jelenségét. Könnyebben hiszszük, hogy az alaktalan térségeknek is vannak bujdosó kisérteteik, semmint megnyugodnánk abban a gondolatban, hogy valahol tökéletesen egyedül vagyunk; jobban esik félnünk a természetfölötti jelenésektől, mint letagadni a túlvilág rejtelmeivel való kapcsolatot, amelynek a sejtése folytonosan izgat. A titokzatos vonz, ingerel bennünket; a puszta nem olyan igazi puszta, ha eltudjuk hinni, hogy a fölötte síró szél a rónaságok lelkének a hangja; az éj sötétjében mintha a beteg Poliphém bolyongna ott, a ki kiszúrt szemének az üregével ijesztgeti a holdvilágot.